Quality by Design

A következő poszt részben egy újdonsült barátommal való beszélgetés, részben pedig egy kedvelt ruhadarab elvesztése és utódjának keresése eredményeképp fogalmazódott meg. Volt egy bordó, merevítős míderem, nagyon szerettem, hordtam is sokat, ami a merevítők elhajlásán látszott leginkább. Egy ideje fontolgattam már a cseréjüket, de mindig halasztgattam, helyette vasalóval egyengettem ki őket időnként. Legutóbb viszont nem voltam elég óvatos, és ezt az anyag bánta. Menthetetlen. Puff neki, oda a vámpírruhám. Na jó, keressünk akkor helyette valamit. De hol?

Quality by Design -  gyógyszerész vagy gyógyszerészhallgató olvasóimnak biztosan ismerős ez a kifejezés. A szakma ezt arra használja, hogy a gyógyszerek esetében a minőséget "belegyártják" a termékbe, már a tervezés úgy zajlik, hogy ellenőrzések sorozata kíséri, hogy biztosan a megfelelő minőséget kapjuk a végére. Amint a tönkrement felsőm pótlásának lehetőségein gondolkoztam, eszembe villant, hogy tulajdonképpen ez a kifejezés a ruhákra is kivetíthető, fordított módon. De nem csak azokra, hanem minden más tárgyra, amit a mindennapi életünk során használunk. Elektronikai, műszaki cikkek, mint például egy tévé, mobiltelefon, mosógép, akármi. Ezekbe ugyanúgy belegyártják a minőséget. Csak éppen úgy, hogy rossz legyen.

Különféle helyeken lehet hallani arról, hogy fogyasztói társadalomban élünk, hogy tervezett elavulás van. A kettő összefügg. A keresletnek és a kínálatnak összhangban kell lennie. Kellene. A mai társadalom igénye viszont fokozott a legújabb dolgok iránt. A gyártók igyekeznek ezt az igényt kielégíteni, viszont ott van a minőség problémája; mindig lesznek olyanok, akik kitartanak valami mellett, amíg az működik, amíg használható, és csak akkor vesznek helyette másikat, amikor tönkremegy. Mivel is lehet ezeket a fogyasztókat rávenni arra, hogy megvegyék az újat? Azzal, hogy rontjuk a minőséget. Ha hamarabb válik használhatatlanná, a fogyasztó hamarabb kényszerül cserére. Ezzel kapcsolatban tudom ajánlani a Villanykörte-összeesküvés című dokumentumfilmet, ami a nejlonharisnya példáján keresztül dolgozza fel a tervezett elavulás témáját. A nejlonharisnyát ugyanis mindenki ismeri. Kétszer felvesszük, és elszakad. Ha olyat gyártanának, ami tartósabb, akkor milyen időközönként adnának el belőle? Valószínűleg elég ritkán. Ha mégis olyat szeretnénk, ami tovább bírja, mélyebben a zsebünkbe kell nyúlnunk. Ezt sokan nem teszik meg, mert úgy gondolják, hogy ennyit nem ér.

Személy szerint én szívesebben fizetek ki nagyobb összeget egy termékért, ha tudom, hogy azért az árért minőséget kapok. Emiatt nem vásárolok például fast fashion boltokban. (Meg azért sem, mert a stílusomhoz az ottani ruhák nem illenek, bár elvétve akad egy-két darab, ami beépíthető.) Tapasztalataim szerint az onnan származó termékek jó esetben egy évet bírnak ki, de dobtam már el fél év használat után is ilyen boltban vásárolt ruhát. Ehhez a minőséghez képest pedig drágának tartom őket, és ahhoz képest is, hogy vannak olyan ruháim, amiket 6-8 éve hordok, és semmi bajuk nincs. Egy műbőr kabátot pedig tavaly tíz év után selejteztem le. Ebből is látszik a tendencia: az akkor vásárolt darabok még olyan minőségűek voltak, hogy ha az ember nem unta meg, vagy nem változott meg a teste úgy, hogy emiatt kelljen lecserélni, simán több éven keresztül tudta őket hordani. De hogy még messzebbre menjek: régi hűtőgépek, mikrók, mosógépek, amiket még a szüleink nászajándékba kaptak, velünk egyidősen is működnek. Némelyik lehet, hogy már pont nem, de huszonegynéhány év után már azt mondom, bőven megérte az árát, nyugdíjba mehet. A maiak nem ilyenek. Nem véletlen, hogy a garanciaidejük sem 3-4-5 év, hanem csak fél, jobb esetben egy. Kérdés, hogy a helyzet romolhat-e tovább. Nagyon remélem, hogy nem, mert ez igazából senkinek és semminek nem jó. Az előállítással termeljük a rengeteg szemetet, a használhatatlanná vált dolgokból szintén szemét lesz... És bár tény, hogy az előállításhoz emberek is kellenek, akiknek ezáltal munkája van, ami nagyszerű, viszont például azokkal mi lesz, akik ezeknek az elromlott cikkeknek a javítására szakosodtak? Valószínűleg nem lesz szükség rájuk, és hamarosan kihal az a réteg, amelyben még mosógépszerelők, tévészerelők, varrónők éltek. Én ezt nagyon sajnálom, mert én sokkal inkább annak a híve vagyok, aki szerint az elromlott dolgot meg kell javítani, ha lehet. S ha van egy termék, amit szeretek, és menthető, van lehetőségem rá, hogy még egy kicsit használjam, miért ne éljek vele? Akit csak lehet, bátorítok erre a magatartásra. Arra, hogy becsüljük meg a minőséget.

Épp ezért, a vámpírruhám hiányzó darabját is olyan helyről fogom pótolni, ahol tudom, hogy olyan terméket kapok a pénzemért, amit évek múlva is tudok hordani. Változatlanul.

Finishben

A mai nappal nekem is elkezdődött a tanítás. Bár a két hónapos nyári gyakorlat már ide tartozott, ezzel a nappal vált teljesen biztossá és visszafordíthatatlanná, hogy ötödéves lettem. Végzős. Nagyon furcsa kimondani, leírni. Belegondolni, hogy nincs egy év, és átveszem a diplomámat, változik a nevem, és megszűnök diáknak lenni. Egyszerre jó és rossz, izgalmas és ijesztő.

"Az egyetemi éveid lesznek a legszebbek!" ,"Addig örülj, amíg diák vagy!"- hangzik el szüleink, rokonaink, ismerőseink szájából ez a két mondat. Nem vonom kétségbe, hogy ez sok esetben, vagy akár a legtöbb esetben így is van. De jelentem, nekem nem az eddigi egyetemi éveim voltak a legszebbek, és egyáltalán nem örülök annak, hogy én vagyok az egyik legidősebb a munkahelyemen dolgozó diákok közül. Kevesen vagyunk mi huszonévesek. Mintha ennyi idősen már nem illene diáknak lenni. Mintha elvárnák az emberektől, hogy ennyi idősen saját keresetük legyen, és magukat tartsák el. Nem egyszer tapasztaltam már a munkahelyemen, hogy az emberek azt hiszik, állandó dolgozó vagyok, aztán hatalmasra nyílik a szemük, amikor közlöm, hogy nem, én diák vagyok. Ők nem is gondolták volna.

A diákéletnek számtalan előnyt tulajdonítanak: sok szabadidő, nyári szünet, csak a tanulásra kell koncentrálni, nincs tulajdonképpeni felelősség semmiért, és még sorolhatnám. Ezek valóban léteznek, léteztek. Számomra már csak múlt időben, a gimnáziumi évek alatt. Valakinek az egyetemi évei alatt is megvannak ezek, ez kétségtelen. De nem nekem, nekünk, akik gyógyszerésznek tanulnak. Vagy orvosnak. Fogorvosnak. De megemlíthetnék minden olyan szakot, ahol nem engedik meg a lazaságot. Ahol minden nap valamilyen gyakorlatod van, amelyeken beugrót íratnak az óra elején, ahol egy félévben összesen 23 zh-t kell írnod, ahol majd' minden napodat jegyzőkönyvírással töltöd, ahol éppúgy elvárják a folyamatos készülést, mint a gimiben, akkora anyagmennyiségekkel egy-egy zh-ra, mint anno az érettségi volt. Nem, nem örülök neki, hogy olyan dolgokkal töltöm az állítólagos legszebb éveimet, amit soha nem fogok használni a való életben.

Diákmunka. Jó dolog a szabadidőt hasznossá tenni. Pénzt keresni, kis önállóságra szert tenni, segíteni a szülőket, és a maradékot szabadon elkölteni. Én mégis szeretném már magam mögött tudni. "Majd megtudod, ha rendesen dolgozol...". Rendesen dolgozom. Most is. Kevesebbet adózom, de ha időm engedi, 6-8 órát vagyok bent. Vagy 10-et. Nyáron a gyakorlattal együtt egy héten kétszer napi 10-11 órát dolgoztam. Mondhatjuk úgy is, hogy két állásom volt. Mi is az, amit meg kéne tudnom?

Az, hogy milyen érzés az, amikor az ember csak ledolgozza a napi 8 óráját, és ezzel kész, letudta a napi teendőit (ha a ház/lakás körüli dolgokat nem számoljuk). Milyen az, amikor hazaérve nem tankönyvet vesz a kezébe, hanem egy regényt. Nem a másik munkahelyére megy, hanem színházba, koncertre, szórakozni.

Lehet azt mondani, hogy ezt eddig is megtehettem volna. Meg. De a féléveim bánták volna, és még hosszabbra nyúlik a legszebbnek kikiáltott öt évem. Elég hosszú volt ez így is. Most, a vége előtt nem sokkal, még inkább hajtanám, hogy legyek túl rajta, legyen vége. Akkor is, ha nem tudom még pontosan, merre tovább a nyáron. Akkor is, ha nehéz magamat elképzelni, ahogy ott állok a tára mögött, és felügyelet nélkül, egyedül szolgálom ki a beteget, vagy ahogy egy gyógyszer törzskönyvezésében segítek, akár még orosz nyelven is, vagy ahogy egy klinikán állok egy beteg ágya mellett, a gyógyszereléséről társalogva az orvosokkal. Nem látom még ezt. Nagyon távolinak tűnik. Talán azért, mert kiszámíthatatlan. Az egyetemi években az volt a jó, hogy öt évre előre tudtam, mi fog rám várni, fel lehetett készülni rá, megfogadni a felettem járók tanácsait, stb. Egyelőre lehetetlennek tűnik felkészülni arra, ami egy év múlva vár. Őrült nagy kontraszt. Mégis várom, hogy eljöjjön. Azt, amikor én adom oda a 3%-os kupont a pénztárban ülő diáknak.

Női magazinok kontra Szumi

Igen, időnként olvasok női magazinokat. Nem mintha nem lenne jobb dolgom, vagy túlzottan adnék arra, amit ezekben írnak, inkább csak a napi aktuális bullshit-szükségletem kielégítése végett. Kell valami, aminek ellentmondhatok, amivel vitatkozhatok, amiről az jut eszembe, hogy "márpedig nincs igazatok!". Főként megjelenést, öltözködést elemző témákkal vagyok így. Tulajdonképpen ezek a magazinok az átlagosnak nevezett lányoknak/nőknek szólnak, nem nekünk, szubkultúra tagoknak, ahol valamilyen szinten dress code van. Mégsem mi vagyunk az egyformák, hanem ők. Mert követik ezeknek a magazinoknak a tanácsait, hogy hogyan legyenek "trendik", egyszóval semmilyenek. Időnként megnézem, hogy a nagyvilágban épp mi számít trendinek, (elvégre nem mondhatok véleményt valamiről, amit nem ismerek, nem igaz?) és azt látom, hogy hódít az egyszerűség, a semmitmondó darabok, amiket "hangsúlyos kiegészítőkkel" dobnak fel, hogy "kitűnjenek a tömegből". Na de ha mindenki ezekkel akar kitűnni a tömegből, akkor az egész megint egy nagy tömeggé válik, amiben megint mindenki ugyanolyan.

Sosem szerettem tömeggyártmány lenni, valamilyen szinten akkor is kilógtam, amikor mainstream kinézetre kényszerítettek.  Alapvetően nem szeretem most sem, ha beleszólnak az öltözködésembe, vagy bármibe, ami a kinézetemmel kapcsolatos, építő kritikát viszont szívesen fogadok. Lehet azt mondani, hogy ne érdekeljen senki véleménye, szerintem viszont igenis fontos, hogy másvalaki hogy lát kívülről. Lehetséges, hogy én nagyon jónak találom az aznapi szettemet a tükörben, míg valaki más megjegyzi, hogy hé, ez téged kövérít! Nem ebből a célból indult, de most már részben az ilyenek elkerülése végett is fotózom minden reggel az aznapi szerelésemet, majd néhány hónap múlva végignézem az összes képet. Kis idő távlatából látom, ha valami rossz volt, és fogom a fejem, hogy ez egyáltalán hogy jutott eszembe, és hogy miért is nem szólt nekem senki, hogy ez így nem jó?! Ebből a szempontból nézve a női magazinok tanácsai még hasznosnak is tűnhetnek, hiszen folyamatosan jönnek ki listák arról, hogy most éppen mi számít hatalmas bakinak, a másik oldalon pedig ezek megoldásait is megtalálhatjuk. Ebben a bejegyzésben összeszedem a kedvenceimet: tanácsokat, amiknek az ellenkezőjét nagyon is betartom saját magamon, illetve bakikat, amik az én szememben nem azok, hanem igenis jól néznek ki.  Ahol lehet, igyekszem képpel is bemutatni.

1. Fekete hajhoz ne öltözzünk teljesen feketébe, hacsak nem goth hatást akarunk elérni. Hát, én pont hogy azt akarom elérni. Bocsi!

2. Ha vörös a hajad, ne vegyél fel pirosat, mert narancssárgának tűnhet. Tényleg? Én nem így látom.

Egy természetes vörös, vagy egy ahhoz hasonló árnyalatú haj tényleg narancssárga lenne, de a pirosas árnyalatúak biztos nem. 

3. Ha alacsony vagy, ne vegyél fel hosszú szoknyát, mert elveszel benne. 163 cm vagyok.
Először is, élvezem, hogy ez a szett összenyom. 

Másodszor viszont ez a szett pont magasabbnak láttat.

Magyarul, ha valaki nem akar kisebbnek látszani, akkor vegyen egyenes vagy sellő fazonú szoknyát, földig érőt, ha úgy tetszik.

4. Ne vegyünk miniszoknyát kivágott felsővel, mert közönséges hatást érünk el vele. Nem feltétlenül; attól is függ, ki viseli, és hogy az említett két ruhadarabot hogy válogatták össze. Ha nagyon összeillenek, vagy esetleg egy szettet alkot a kettő, mi is a gond vele? 

 FEZEN-re menet ebben a szerelésben (a magassarkú helyére képzelj egy balerinacipőt!) egy lány azt mondta nekem, hogy nem tudja eldönteni, hogy a szoknyám tetszik neki jobban, vagy a hajszínem.

5. Hangsúlyos szemsmink és rúzs ne legyen egyszerre. Egy goth nőn?

6. A kilógó melltartópánt ciki. A szilikonpánt is. Részben tudok egyetérteni. Na de mi van akkor, ha észre sem lehet venni, hogy az nem a ruha pántja?

Van az az eset, amikor nem megoldható a pánt levétele, cseréje. 

Ha pedig úgy adódik, hogy nagyon elütne, akkor hozzáadok a szereléshez egy bolerót, és máris jó. 

A végére tartogattam az igazi kedvencemet, amit sajnos vagy nem sajnos nem tudok illusztrálni: ez pedig a következő: Randira a macskaköves utcákra semmiképpen ne vegyünk fel tűsarkút, helyette vegyünk bátran egy sportcipőt.

Hogy micsodát? Randira azért a legtöbben kicsit csinosabban öltöznek fel; ehhez egy sportcipőt? Csak azért, hogy ne bukdácsoljon az ember lánya a macskakövön? Balerinacipő, emberek! Értem én, hogy próbálunk egyediek lenni, de véleményem szerint ez minden, csak nem ízléses. Lehet egyszerre vadnak és nőiesnek lenni. Az viszont nem így néz ki. Az a mini tüllszoknya bakanccsal, plusz-mínusz neccharisnya. Szerintem.

Ezek mellett van néhány dolog, amit ilyen helyen olvastam, és betartok:

• A cipő mindig sötétebb, mint a harisnya.
• Két színnél többet sosem hordok egy szettben. Legtöbbször feketét és még valamit viselek.
• Sosem egy szín van a szemhéjamon.
• Az anyagok összhangban vannak egymással. 
• Páratlan számú kiegészítő. Nyakláncból vagy egy, vagy három. A gyűrű konstansan öt. 

+1: Saját őrület: Sokféle parfümöm van, különböző színű üvegben. Amilyen színt éppen viselek, ugyanolyan színű üvegből fújok magamra.

És most jöhet hideg-meleg, egyetértés, egyet nem értés. 

Gothok, képek, sárkányok

Némileg megkésve jelentkezem ezzel az élménybeszámolóval. A képeket már többen láthattátok, így tudhatjátok, hogy ez a bejegyzés (illetve a nagy része) a IV. Országos Gothic Találkozóról (a továbbiakban OGT) fog szólni. Igen, idén végre eljutottam ide is. Amióta tudomást szereztem az elsőről, egyáltalán arról, hogy szerveznek ilyesmit, azóta menni akartam. A környezetemben nemigen voltak soha más gothok, nem ismertem a szubkultúrából senkit, így nem is éreztem magam igazán ide valónak. Akkor is úgy gondoltam már, hogy ezen segítene, ha ellátogatnék erre a találkozóra. Viszont nem volt kivel, egyedül pedig nem akartam menni, illetve amelyik évben már lett volna társaságom, éppen ütközött valami más, sokkal előbb szervezett programmal. Idén viszont Budapestre köt a szakmai gyakorlat és a munka is, így az adott volt, hogy helyben leszek a találkozó napján, és társaságom is akadt, Cathreen Misery személyében. Neten keresztül ismerjük már egymást egy ideje, és hosszú, tartalmas levelezésünk után úgy gondoltuk, ideje egy személyes találkozóval megpecsételni a barátságunkat, és erre az OGT-t találtuk a legmegfelelőbbnek. Ő sem volt még, és én sem, és abban maradtunk, hogy ha esetleg mégse sikerülne senkihez odacsapódni legalább egy kicsit beszélgetni, boldogítjuk majd egymást. Az OGT hivatalosan délután 4-kor kezdődött, mi már néhány órával előbb találkoztunk, hogy egy kicsit tudjunk beszélgetni, mielőtt elveszünk a sok új ember és a sok szép ruha között; mert így volt.

Este 6 körül kezdett igazán beinduli a rendezvény, a legtöbben, akkor érkeztek. Nyilván nem mindenki volt abban a szerencsés helyzetben, mint én, hogy nem dolgozott aznap, illetve sokan jöttek vidékről, az utazás pedig igencsak hosszú lehet. Voltak emberek, akiket látásból ismertem, vagy valamit hallottam róluk, de a jelenlévők nagy része ismeretlen volt számomra, de mindenki, tényleg mindenki nagyon jól nézett ki. Cathreennel csak ámultunk, amikor megérkeztek a viktoriánus hölgyek az abroncsos szoknyáikban, amiket többen saját maguk készítettek. Mellettük először kissé alulöltözöttnek éreztem magam az egyszerű hosszú csipkeszoknyámban, aztán végül azzal hessegettem el a gondolatot, hogy én az ottani öltözetemet tudom a mindennapokon is viselni (és meg is teszem), míg ők nagy valószínűséggel nem; ez most egy ilyen esemény, mindenki igyekezett a legtöbbet kihozni a kinézetéből, beleadni mindent, amit esetleg máskor, máshol nem lehet. Épp ezért éreztem úgy, hogy most, ebben a pillanatban, ebben a néhány órában nem ciki akár tátott szájjal bámulni másokat, és hebegve-habogva kinyögni néhány dicsérő szót a másiknak. Sokan tettük ezt. Sőt, én meg is örökítettem az általam legszebbnek, legjobban öltözöttnek ítélt embereket.

A kézművesek asztalaitól is szinte képtelenség volt elszakadni. Számomra mindig is egy csoda volt, ha valaki ékszereket készít, akár magának, akár másoknak, mivel én nem értek hozzá. Szeretném megtanulni, de valahogy mindig találtam más elfoglaltságot, ami fontosabb volt, vagy épp jobban lekötött, ezért folyton elfelejtődött. Így aztán maradtam a mások által alkotottak csodálásánál. Nagyon szép dolgok voltak, nagyon jó áron. Legszívesebben mindent elhoztam volna az összes asztalról. Végül úgy döntöttem, hogy kisebb összegért mind a négy készítőtől veszek valamit; két fülbevalóval, egy gyűrűvel és egy karkötővel tértem haza.

A koncertekre nem mentem be, részben a jegy miatt (aminek az árát ékszerre költöttem :P ), de inkább azért, mert az emberekre akartam fókuszálni. Koncertre máskor is mehetek, de szubkultúra-tagokkal ismerkedni nem mindig lesz lehetőségem. Azóta is meggyőződésem, hogy jól döntöttem. Rengeteg új embert ismertem meg; remélhetőleg ezek az ismeretségek barátsággá fejlődnek majd, de ha ez nem is lesz így, már annak is örülni fogok, ha a következő évi találkozón felismernek páran.

Majdnem az esemény végéig maradtam; egyszerűen jó volt ott lenni a sok hasonló ember között, beszélgetni, táncolni a cyberekkel (akkor is, ha fogalmam se volt eddig, hogy hogy kell), és a hangulatot az éjjel megérkező eső sem rontotta el. Ha röviden akarom összefoglalni: varázslat volt, aminek az elkövetkező években is részese akarok lenni. 

Most ugorjunk vissza az időben egy kicsit, az OGT-t megelőző napra. Ezen a napon egy másik, még régebbi álom válhatott valóra. Kis (néha nem is kis) irigységgel vegyes ámulattal nézegettem mindig is a goth modellek képeit, arról álmodozva, hogy egyszer rólam is készülnek majd ilyen képek. Hogy én is goth hercegnő leszek. Azon a napon az lettem. Egy háromszettes fotósorozat készült rólam, a képek a frissen létrehozott Facebook-oldalon láthatók. Tulajdonképpen nem ez volt az első fotózásom; tavaly már készített rólam egy barátnőm képeket, de az utómunkálatok nem fejeződtek be, a nyers fotókat pedig nem szeretném megosztani, mert így értelmét veszti a dolog.

Furcsa érzés volt a kamera előtt állni. Teljesen kezdő vagyok, igazából sosem fotóztak még, így valamennnnyire magától a kamerától is féltem, illetve van bennem egyfajta kényszer arra, hogy úgy fogjam fel az egészet, mint egy feladatot, amit meg kell oldani, emiatt aztán kicsit nehezebben sikerült ellazulni, nem "szugerálni a szememmel". Pár óra elteltével már oldottabb hangulatban folytatódhatott a fotózás, egy másik helyszínen. Temető, várromok, és belvárosi utca. Három helyszín, három téma, három különböző ruhával. Többet is szerettem volna, de eléggé elfáradtam, a fotósom pedig még jobban, ezért abban maradtunk, hogy a többi tervezett szettet máskor valósítjuk meg. Azok már talán még jobban kidolgozott témák lesznek. Majd kiderül. Mindenesetre élveztem, és nagyon-nagyon tetszenek a képek.

Két hét telt el az OGT óta. Valahogy sokkal inkább élőnek érzem magam azóta, annak ellenére is, hogy a minap jegyezték meg, hogy úgy nézek ki, mint valami halott menyasszony, és kértek, hogy térjek vissza az élők közé. Az utca embere sosem változik. :) Én viszont igen. Teljesebb leszek, azáltal is, hogy egy hatalmas alkotási vágy van bennem. Ez az egyik oka annak, hogy sárkányokat kezdtem rajzolni. A másik az irdatlan Trónok-harca mániám, ami az új évaddal most tetőzőtt. E kettő hatására született meg az ötlet, hogy megtanulok rajzolni, mégpedig sárkányokat. Sosem tartottam jónak magam rajzból, mások mondogatták, hogy egyáltalán nem rossz, de nekem mindig annak tűntek a "műveim". Az a tervem, hogy szabadabb estéimen (amikor nem blogbejegyzést írok) egyszerűbbtől a kidolgozottabbak felé haladva, minden nap lemásolok egy sárkányrajzot. Eddig kettő született: itt és itt láthatók. Kivételesen én is azt mondom, hogy nem sikerültek rosszul. A cél természetesen az, hogy saját magamtól tudjak majd sárkányokat rajzolni. De ez még messze van, a cél felé vezető út pedig valószínűleg hosszú és rögös lesz, de meg fogok birkózni ezzel is. :)

Enni vagy nem enni - gondolatok az egészséges életmódról, és egy újabb küldetés befejezése

Érkezett hozzám nemrég egy kérés, miszerint írjak egy bejegyzést az étkezésről, egészséges életmódról. Épp kapóra jött, mivel a héten fejeztem be egy újabb, saját magam által kiszabott küldetést, ami ehhez a témához kapcsolódik.

Nem igazán vagyok megelégedve a testemmel. Akik ismernek, nem értik, miért; vékony vagyok, homokóra alakom van, és a lábaimon is látszik még, hogy anno napi 6 kilométert bicikliztem (3-ra volt az iskola). Mégis van valami, ami soha nem tetszett magamon, ez pedig a hasam. A gerincem túlzott homorúsága miatt jobban előredomborodik, mint kellene, emiatt soha nem lesz olyan lapos, amilyennek szeretném. A minap viszont tükörképemet vizsgálgatva megállapítottam, hogy nem csak a fenti probléma miatt néz ki úgy, ahogy. Aznap megfogadtam, hogy egy hónapra letiltok mindenfajta nasit. Chips, csoki, gumicukor, süti, stb. Csak a Nutellát és a fagyit hagytam meg, az előbbit azért, mert a Nutellás kenyér mindig is az egyik főétkezésem volt (általában a reggeli és/vagy az uzsonna), utóbbit pedig a nyárra való tekintettel. (Na persze. Inkább csak nem tudtam róluk lemondani.) Ezenkívül rendszeresebbé tettem a jógát és beiktattam plusz hasizomgyakorlatokat is. A hónap szépen lassan (vagyis nem annyira lassan) el is telt. Ez alatt az idő alatt nem álltam mérlegre, és nem is mértem se derékbőséget, se semmilyen bőséget. Mérlegre azóta sem álltam, de a mérőszalagot a kezembe vettem. Az eredmény: mínisz két centi a derékból, mínusz két centi a hasról, és mínusz öt centi mellről (nagy boldogságomra csak az úgynevezett melltartóháj tűnt el).

Hogy milyen volt ez az egy hónap nasi nélkül? Tulajdonképpen semmi extra. Az első két héten egyáltalán nem hiányzott. A második vége felé kezdett felébredni a sóvárgás, mert hát én hiába "diétázom", ha a velem élő(k) nem, és ő(k) bizony igényli(k) a nasit időnként, amit persze én viszek haza. A harmadik hét viszont pokoli volt. Bármit megadtam volna egy zacskó gumicukorért vagy egy Mars szeletért. Mégsem vettem. A negyedik hétre eltűnt a sóvárgás, és az utolsó édességmentes nap másnapján a jutalomnak szánt egy csomag Pilóta piskótatallért sem egyedül fogyasztottam el, és nem is azzal az érzéssel, hogy jajj, de hiányzott már. A további terv: edzés úgy, ahogy eddig, az édességet pedig az elveimhez mérten - akkor, amikor megkívánom.

Az elmúlt években mindig ahhoz tartottam magam, hogy "Egyél, amit akarsz!" Ha tanácsot kérnének tőlem, ugyanezt mondanám. Nyilván ez olyan embereknek szól, akiknek nem kell valamilyen betegség miatt (diabetes, Crohn, stb) egész életükben diétázniuk. De ha az ember egészséges, ne vonjon meg magától semmit. Igaz, én nem vagyok a szó orvosi értelmében teljesen egészséges; autoimmun pajzsmirigy-alulműködésem van.Mégis, amikor valakinek csak annyit mondok, hogy pajzsmirigyes vagyok, túlműködőnek hisznek, mert az alulműködés jellegzetes tünete a hízás, nálam viszont ez nincs. Ilyenkor jön a kérdés, hogy hogy csinálom, mit eszem. És a meglepő válasz: mindent. Lehet, hogy csak szerencsém van, bár több betegtől hallottam már, hogy ugyanezt az elvet követik, amit én, és jól vannak, míg nagyon sokan nagyon sokféle diétát próbáltak már, és se nem fogytak, se jobban nem érzik magukat. Persze elképzelhetőnek tartom azt is, hogy szerepet játszik benne a betegségtudat is. Én reggel beveszem a gyógyszert, félévente elmegyek kontrollra, hogy megnézzük, minden rendben van-e, és ezzel letudtam az egészet. Fel sem tűnik, hogy tulajdonképpen hormonzavaros vagyok, és valószínűleg egész életemben gyógyszeres kezelésre lesz szükségem. Nem gondolok bele. 5 éves korom óta ezzel élek, volt idő hozzászokni.

No de térjünk vissza ahhoz a bizonyos egészséges életmódhoz. Nem vagyok híve a túlzott egészségesen táplálkozásnak, ami manapság ennyire nagy divat lett. Részemről a dolog kimerül abban, hogy akkor eszem, amikor éhes vagyok, és annyit, amennyire a szervezetemnek szüksége van. Egy időben használtam kalóriatáblázatot kíváncsiságból, hogy tényleg beviszem-e a szükséges mennyiséget, és sokszor tapasztaltam azt, hogy mindenféle számolgatás meg gondolkozás nélkül szinte pontosan annyit viszek be. 

Időnként kicsit többet, időnként kicsit kevesebbet; ahogy a szervezet épp kívánja. Általában egy "zabálós nap" után egy "koplalós nap" szokott jönni, teljesen magától, nem kényszerből. Később aztán merő feledékenységből elhagytam a számolgatást, de az adagokhoz tartom magam. Eszem szénhidrátot, eszem húst szinte minden nap, nem csak fehéret, vöröset is, és nem csak gyümölcsöt nassolok. Nem érdekel, hogy bio vagy nem bio, és az sem, ha még este fél tizenegykor pizzát eszem. Ha valami ételt vagy édességet nagyon megkívánok, megfőzöm, megveszem; hozzájutok valahogy. Mert a szervezet jobban tudja, hogy mire van szüksége. Így jelez, ha valamiből hiány van. Dietetikus tanácsa, hogy ha valami után nagyon sóvárgunk, akkor azt meg kell enni, ha diétázunk, akkor is, mert a szervezetben ilyenkor hiány van valamiből, amit a kívánt étel tartalmaz. Ezt a tanácsot követem én is a mindennapjaimban, és javaslom is mindenkinek.

A diétáknál sokkal fontosabbnak tartom a mozgást. Ki kell tapasztalni, hogy kinek mi a megfelelő forma, mi az, amit a mindennapjaiba be tud építeni, és élvezi is. Nekem a jóga vált be egyrészt a kis intenzitása miatt, másrészt a fentebb említett gerincprobléma miatt is, plusz nem is gondolná az ember, hogy milyen izomláz tud kialakulni akár egy félórás gyakorlástól is, pedig látszólag csak ide-oda hajolgatunk, nyújtunk, stb. Kisebb-nagyobb megszakításokkal 5 éve csinálom; most épp jobban belefér az időmbe, máskor pedig egyáltalán nem.

Oldalakat lehetne ezzel a témával megtölteni, de nem szándékozom ezt tenni. Lényeg a lényeg: egyél amit akarsz, egyél, amit szeretsz, és keress valami testhezálló sportot, és ami még nagyon fontos: pihenj és aludj eleget! (Próbáltam kevésbé női magazinosan megfogalmazni, de nem sikerült. Bocsi. ^^)

Beépített gothság

Ahogy ígértem, mesélek egy keveset arról, hogy hogyan is építem be a goth stílust a mindennapjaimba. Az évek során a egyre inkább azzá a típusú emberré válok, aki a külsejét tekintve magának szeretne megfelelni, nem pedig egy másik embernek vagy különböző szabályoknak.

Az egyetemi éveim alatt szereztem be több goth stílusú ruhadarabot, és kezdtem őket minél gyakrabban viselni. Az volt a célom, hogy az új társaság már így ismerjen meg és fogadjon el. Működött. A gólyatáborban is szereztem barátokat, és később a félév során is. Nem voltak előítéletesek, nem féltek tőlem. Vagy csak elsőre nem mondták. Az egyik legjobb barátnőm mesélte el, hogy először, amikor meglátott úgy gondolta, hogy nem leszünk jóban, mert az ő rózsaszín álomvilága nem illik össze az én fekete álomvilágommal. Mégis úgy döntött, hogy ad nekem egy esélyt. Azóta többször is elmondta, hogy jól döntött.

Hallgatótársaimnál kicsit nehezebben ment a családdal való elfogadtatás. Igyekeztem lassan, cseppenként adagolni a dolgot. Egyre többször jelentem meg otthon is az új ruháimban, és próbáltam minél kevésbé magamra venni, ha valami nem tetszett nekik. Először még az otthoni címre rendeltem a ruhákat és kiegészítőket, de később úgy döntöttem, hogy a budapestire fogom. Így én bonthatom ki először, és nem is kell heteket várni, hogy felpróbálhassam. Ebből az lett, hogy egy ruhadarabot több hete vagy hónapja hordtam már, mire ők látták. Végül aztán elfogadták, vagy beletörődtek. Mindegy is, melyik.

A gyakorlati helyeimre és a munkahelyemre is amennyire tudom, beviszem. Egy drogériában dolgozom, ahol a kötelező munkaruha fehér póló, fekete nadrág és zárt cipő. Legalábbis ezt mondták, amikor jelentkeztem. Először tartottam magam ehhez, majd megtudtam, hogy a nadrág helyett szoknyát is viselhetek. Ez nagy könnyebbséget jelentett, tekintve, hogy nem hordok nadrágot. Télen sem. A zárt cipővel nem volt gond, télen csizmát hordok, nyáron viszont másra volt szükség. Úgy gondoltam, egy fekete balerinacipővel talán kiegyeznek. Így is volt. A munkahelyi öltözékem tehát: fehér felső, az éppen aktuális szoknya, mindenképp stílusba vágó, és balerina. Ha kesztyű is van rajtam aznap, azt le szoktam venni, de minden más kiegészítő marad. A smink szintén. Egyedül a fekete rúzst hanyagolom, bár egyszer már azt is megpróbáltam, és semmi probléma nem volt vele. Sőt, többen mondták hogy nagyon tetszik nekik a stílusom, és az is, hogy merek így öltözni. Annak a számlájára írom, hogy elégedettek velem és a teljesítményemmel, így nem kötnek bele abba, hogy hogy nézek ki. Másoknak is azt szoktam javasolni, hogy próbálják meg megtalálni az egyensúlyt a hétköznapi és a munkahelyi kinézetük között. Azokon a napokon, amikor dolgozom, már reggel egy kicsit moderálom a külsőmet; a legdurvább, legsokkolóbb szereléseket meghagyom az olyan napokra, amikor nem kell menni. Eddig bevált. A későbbiekben is tartani fogom magam ehhez az elvhez. Szerintem, ha az ember először "bedolgozza" magát valahova, megismerik, megtudják, hogy hogy teljesít, nagyobb elfogadásra számíthat minden tekintetben. Persze lehet, hogy nekem csak szerencsén volt eddig, jó helyeken voltam, jó főnökeim voltak, stb. Máshol lehet, hogy nem működik az elméletem, de ez majd elválik. Egy próbát mindenképp megér.

Jövőre végzek. Gyógyszerész leszek, és fehér köpenyre fognak ítélni. Ezt jóval szigorúbban veszik majd, mint a drogériában, ahol még diákként dolgozom. A köpeny alatt viszont mindegy, mi van. Ha akarom, csipkeblúz. Ha akarom, fehér fűző.  A smink változatlan, a kiegészítők maradnak. Kivéve a kesztyű és  a fekete rúzs. És ha mindez a majdani főnökömnek is megfelel, akkor talán egyszer oda is eljutok, hogy fehér, ujjas fűzőben szolgálhatom ki a betegeket. Szólok, ha így lesz. ;)

Átváltozás

Nem egy embertől hallottam illetve olvastam már, hogy atrocitás érte a kinézete, az öltözködése miatt. Az emberek beszólogatnak, kérdezősködnek, és újra meg újra bebizonyítják, hogy fogalmuk sincs, kik vagyunk.

Személy szerint engem az utca embere soha nem bántott az öltözködésem miatt; nyilván egy-egy megjegyzést kaptam, de soha nem támadtak rám, még csak szóváltásba sem keveredtem senkivel emiatt. Lehet, hogy jól kezelem, lehet, hogy egész egyszerűen nem is akarnak szólni. Nem tudom. Azt tudom, hogy nem szólok vissza, csak mosolygok, és igyekszem valami frappánsat válaszolni az olyan kérdésekre, mint: "Hogy van a Sátán?" Nem tudom, most megyek hozzá, visszafelé elmesélem. 

A legutóbbi eset, amikor bármiféle megjegyzést tettek, egy péntek este volt nagyjából egy hónappal ezelőtt, az éppen partyjárattá alakuló 4/6-os villamoson. Kissé már ittas, nálam néhány évvel fiatalabb srác mért végig, majd közölte a nyilvánvalót: Fekete a szád! Szürke volt, de a sötétség és az alkohol számlájára írtam ezt a kis tévedést, majd annyi volt a válaszom, hogy tudom.

-Nem gondoltál valami nőiesebb színre?

-Nem. (Nem mintha fűzőben, miniszoknyában és magassarkúban nem lettem volna elég nőies, de mindegy.)

-Mi vagy te, valami halálisten?

Pillanatnyi hatásszünet, majd: -Igen!

Firtatta még egy kicsit, hogy mi vagyok, olyan vagyok-e,mint az emósok, én is vagdosom-e magam. Ha már ilyen érdeklődő, gondoltam, felvilágosítom, hogy legalább aznapra legyen fogalma a dologról (másnap úgyse fog rá emlékezni). Igazából valamilyen szinten élveztem a helyzetet. Egy ideje szinte várom a pillanatot, amikor elmesélhetem az utca emberének egy beszólás kapcsán, hogy mi is ez. Régen ezt nem tettem volna; el kellett telni néhány évnek a fővárosban, szabadon, a tiltásoktól mentesen.

Nem mindig lehettem önmagam. Mindenki hallott már elnyomó kapcsolatról, szülői ellenzésről, kirekesztésről. Valamilyen szinten mindből kaptam egy adagot. Nem most tudatosult már bennem, hogy én goth vagyok. Az sem most pattant ki a fejemből, hogy hogy akarok kinézni, öltözni, sminkelni. Kiskamaszként kezdtem egyre több feketét hordani, a gimibe valami rocker-goth-metallady-ötvözetként kerültem. Az volt a szárnybontogatás időszaka. Vagyis lett volna, ha nem szólt volna közbe valami. És valaki.

Az első kapcsolat nagyon meghatározó az emberek életében, főleg, ha hosszú. A jobbik eset, ha az ember szép emlékekkel jön ki belőle. Nálam ez nem így történt. Nem volt olyan régen, mégis távolinak érzem, annyi minden változott azóta; legfőképpen én magam. Azt a négy évet az elnyomás időszakaként, vagy "a régi életem"-ként szoktam emlegetni. Apróságnak tűnik, ha az ember nem öltözhet úgy, ahogy szeretne. Az is, ha a párja nem kedveli az általa hallgatott zenét, vagy nem ért egyet az életfelfogásával. Mégis nagy dolog, ha a szeretett személy pont azt nem szereti bennünk, akik igazából vagyunk.

Először a bakancsot kellett elhagynom. Akkoriban egy málhazsák volt az iskolatáskám, azt is le kellett cserélnem, és a ruháimat is. Farmer-póló-sportcipő. Semmi smink, semmi körömlakk, még hosszú köröm sem.Még az is felvetődött, hogy fessem vissza barnára a hajamat, de ebbe már én sem mentem bele. Barátaim nem voltak; akik lettek volna, mind elmaradoztak, mert egyiket sem tűrte meg. És "a beteg agyamat" sem.

Az érettségihez közelítve kezdtem el "lázadni". Szép lassan adagoltam mind a sminket, mind a kicsit nőiesebb ruhadarabokat. Eljutottunk oda, hogy a piros körömlakk még tetszett is neki, és az első fűzőmet is viszonylag barátságosan fogadta. Az első egyetemi év alatt kezdtem el jobban foglalkozni a goth szubkultúrával, jobban utánanéztem dolgoknak, és a ruhatáramat is elkezdtem apránként átalakítani. A második szemesztertől kezdve ment könnyebben a dolog. Ekkor szakítottunk.

Két évet töltöttem egyedül; ez alatt az idő alatt többnyire megtaláltam önmagam, de most, újabb két év eltelte után érzem azt, hogy lassan sikerül kiteljesedni. Még nem valósítottam meg minden álmomat (például a goth fotózás és a zenekar még várat magára), de szép lassan pótlom ezeket is. Sokat segített az is, hogy az egyetem egy új közösséget jelentett; egy olyat, akik már fűzőben, hosszú szoknyában, és sötét sminkkel ismertek meg és fogadtak el. Ezt a korszakot egy új névvel kezdtem; senkinek nem engedtem, hogy a keresztnevemen szólítson. Maradtam Szumi. 

Szumi az volt, akiben egyszerre élt a goth nő, a metál lady és a "normális" lány. Először különválasztottam ezt a hármat, aztán egy idő után a "normális lány" el is tűnt. A másik kettőt pedig mostanra már szinte teljesen egybeolvasztottam. Ehhez az kellett, hogy találkozzak valakivel, aki azóta is a legfőbb lelki támaszom, és akitől minden téren többet kaptam az eddigi idő alatt, mint "a régi életemben". Még többet hozott ki belőlem; régóta alvó tulajdonságaimat ébresztette fel, és segített olyanokat is megtalálni, amikről nem is tudtam, hogy vannak. Szumiból egy év múlva Vadóc lett - kiforrottabb, teljesebb, mint valaha. Persze fejlődni még mindig van hova. Ma már büszke vagyok arra, hogy a goth szubkultúrához tartozom, és ezt soha senki miatt sem változtatnám meg. Jelen van a mindennapi életemben, az egyetemen, a vizsgákon, a gyakorlaton, és a munkahelyemen is; de erről majd legközelebb.