Vélemény. Miért baj, ha a másé más?

Szólásszabadság van. Véleményszabadság is van. Ez azt jelenti, hogy mindenki szabadon és nyugodt szívvel elmondhatja, mit gondol egy adott témáról. Legyen az egy könyv, a mindenkori divat, a kedvenc zenekarod új albuma, a klímakatasztrófa vagy épp az aktuális gazdasági és politikai helyzet. Egy ideális világban ez úgy működik, hogy én elmondom a saját gondolataimat, te is a tiédet, és ha egyezik, boldogok vagyunk, ha nem, akkor pedig kulturáltan meg tudjuk beszélni, hogy miben és miért nem értünk egyet. Hangos szavak és személyeskedés nélkül. A bökkenő az, hogy nem egy ideális világban élünk.

Van ugyanis az a mondás, hogy „A vélemény olyan, mint a segglyuk. Mindenkinek van, de senki nem kíváncsi a másikéra.” Tulajdonképpen ezt szinte lehetetlen pozitívan értelmezni. A legáltalánosabb verziója talán az, hogy „mondd csak a magadét, úgysem számít, úgysem érdekel senkit”. Ezzel valójában ki is lehetne egyezni. Én boldog vagyok, hogy elmondtam, ha nincs reakció, akkor nincs, kész. Ez nem azt jelenti, hogy mindenki egyetért, sokkal inkább azt, hogy ha van is ellenvélemény, a megfogalmazója nem akar vitázni.

Van viszont a fentinél egy sokkal problémásabb, és a tapasztalataim szerint sokkal gyakoribb harmadik verzió is. Amikor az ember megfogalmaz egy véleményt, ami ellenkezik valaki máséval, és ez a valaki más ezt szóvá teszi, cseppet sem kedvesen vagy kulturáltan. Legtöbbször ez akkor történik meg, ha az első vélemény negatív az adott témában. Teszem azt, egy közkedvelt könyv nem nyerte el valaki tetszését, és ezt meg is osztotta a megfelelő felületeken. Velem ugyan nem történt még meg, de másoknál láttam/hallottam már, hogy az adott mű kedvelői támadásba lendültek, és sértegetni kezdték az első kommentelőt. Természetesen nekem sem esik jól, ha valaki negatív szavakkal illet valamit, ami számomra kedves, de nem fogom azért lehülyézni, mert nem szereti a Harry Pottert, nem tartja elég jónak a Lacrimosát, nem eszik húst, vagy nejlonzacskót vesz.

Végtelenül elkeserítőnek találom, hogy a vitakultúra teljesen kikopik az emberekből, és képtelenek úgy véleményeket ütköztetni, hogy abból ne személyeskedés kerekedjen ki. Nem értem meg, hogy miért kell rögtön beleállni valakibe, akivel nem egyezik a véleményünk. Miért kell nyíltan támadni valakit azért, mert más tetszik neki, máshogy gondolkodik? Neked sem lesz jobban igazad, és neki sem lesz kevésbé igaza attól, hogy szidod. Amit elérsz vele, az az, hogy a másik felet is felidegesíted, és saját magadat is. Tényleg olyan jó dühödten püfölni a billentyűket, és válogatott sértéseken gondolkozni? Én nem hiszem. Ha pedig igen, akkor lehet, hogy érdemes lenne elmélázni azon, hogy honnan jön az a frusztráció, amit így vezetsz le.

A fenti jelenséggel az a legnagyobb probléma, hogy gyakorlatilag kasztrálja azt a bizonyos szólásszabadságot. Lassan eljutunk arra a szinte, hogy az emberek egy jelentős hányada nem akar vagy nem mer már semmit kimondani vagy leírni, nehogy valakit megsértsen vele, nehogy vitába, dehogy, veszekedésbe torkolljon a posztja. Nem tartom normálisnak azt az irányt, hogy egy értelmesen, támadó szándék nélkül megfogalmazott véleményre ilyen szintű túlérzékenységgel reagáljunk.

Mit lehet tenni? Legegyszerűbben: azonosulni a segglyukas mondással és továbbgörgetni. Ha pedig valami oknál fogva nem tudod vagy nem akarod szó nélkül hagyni a másik posztját, azt próbáld meg civilizált humanoid módjára megtenni. Abba még senki nem halt bele, sőt, egy olyan vitát, amelyben észérvek hangzanak el mindkét oldalon, még élvezetes is kívülről megfigyelni. Ráadásul, még olyan aspektusokat is megvilágíthattok egymás számára, amelyekre az eszmecsere kezdetekor nem is gondoltatok.

Két rövid szóval összefoglalva: béke, emberek! Van a világban enélkül is épp elég baj.

 

Cicanapló: Hygge és Albus kalandjai - Az összeszoktatás - 22-23. nap

Egy kicsit túl bizakodó voltam. Szombat estére jelentős visszaesést tapasztaltam Hyggénél, ami kissé elkedvetlenített. Az ajtóból figyelte Albust, amint az kedvenc játékával, egy mosózsákkal játszott, aztán beljebb jött, de csúnya hangok kíséretében távozott. 

Ekkor értettem meg, hogy a morgások egy része – mintegy a fele – nem is a kiscicának szól, hanem nekem.

Vasárnap reggel Albus megint hagyta, hogy ágybamacskát csináljak belőle; még talán örült is neki. 

Amint elhelyezkedtem az ágyban a könyvemmel, a lábam mellé feküdt és ott nagy dorombolás közepette elaludt.

Ezzel a felállással ezek szerint már nincs gondja. Amíg otthon voltam, nyitva hagytam az Ajtót (mostantól nagybetűvel), miközben tettem a dolgomat. Boldogan konstatáltam, hogy a reggelit egyidőben fogyasztották el, különösebb balhé nélkül. Utána kezdődött a cicaharc, ami este, a hazatérésem után, és ma egész nap tartott.

A csatatér az Előszoba. A cicák a Bázisaik bejáratából figyelik egymást, majd az egyikük kimerészkedik a hadszíntérre, azzal a céllal, hogy eljusson az ellentétes Bázisra. Előfordul, hogy mindketten kint vannak, mert az egyikük figyelmét eltereli egy valahonnan a terület közepére becsapódó donpepe. A közelebb levő harcos – rendszerint Albus – kezdi el a hirtelen megjelenő tárgy felülvizsgálatát, és amint biztonságosnak ítéli, játszani kezd vele. Hygge ez nem akarja szó nélkül hagyni, bensőjébe óriási harcot vív a félelem és a játék iránti vágy; látszik, hogy gondolkozik, mi tévő legyen. Hol kiszalad, hol visszavonul – próbálgatja a stratégiákat. Többször sikerült eljutnia Albus Bázisának bejáratáig, sőt néha bentre is, de kisöccse rövid időn belül hazakergette. A folyamatos egymás után szaladgálás és különböző hangok révén történő harc aztán kifárasztja őket, és mindketten visszavonulnak a Bázisra erőt gyűjteni.

Albus, fiatalabb kora révén hamarabb erőre kap, és kimerészkedik a hadszíntérre, akár egészen Hygge Bázisáig. Benéz az ajtón, de még nem jön be. Hygge a nagy alvásban a zörgésre sem figyel, és sejtelme sincs arról, hogy egy kis hólabda ücsörög a küszöbön.

A közös hangot ugyan még nem sikerült megtalálniuk, egymás kajáját viszont már igen; mindkettőjüket azon kaptam, hogy a másik tálkájából lop. Hogy ezzel egymást akarják jobban bosszantani, vagy engem, arra még nem jöttem rá.

Az estéket még egy ideig külön fogják tölteni, az Ajtó csukva lesz, és mindenki elhelyezkedhet a megfelelő lehetetlen helyen és/vagy pozícióban.

A tálkákat elkezdem szép lassan közelíteni egymáshoz, hétvégére remélhetőleg eljutunk oda, hogy kikerül a hálószobából. Majd, ha ez megvan, szép lassan jöhet ugyanez az alomtálcával. Közben csak megérkezik a Feliway, és hatásos is lesz.

Cicanapló: Hygge és Albus kalandjai - Az összeszoktatás - 19-20-21. nap

Csütörtök reggel is nyitva volt az ajtó, amíg a sminkemet applikáltam a fejemre a szobában, fél szemmel persze a cicákat figyelve. Volt egy kis háború, de végül sikerült egy akkora távolságot találniuk, ahol Hygge még nem morog, de szemmel tartja a kisöccsét, azon morfondírozva, hogy kihívja-e párbajra vagy ne. Mint mindig, most is úgy döntött, hogy nem fogja. Ezután vekni pózban helyezkedtek el a két szobában.

Kicsivel később ezt megunták, Hygge letelepedett a nappali ajtajában, Albus pedig mögöttem az állólámpa alján, és pontosan ugyanazzal a tekintettel néztek rám: Tegyél igazságot!

Én pedig közöltem velük, hogy nem fogok, mert én egy pártatlan cicamama vagyok, aki mindkettőjüket ugyanúgy szereti, ezt legyenek kedvesek tudomásul venni.
Napközben aztán úgy döntöttem, hogy megrendelem a párologtatót, hátha egy kicsit segítek vele rajtuk – na meg magamon is. Este pedig arra mentem haza, hogy az ajtón keresztül pofozkodtak – ez sokkal inkább tűnt játéknak, mint agressziónak, egyik oldalról sem hallottam közben semmilyen hangot.

Reménykedtem benne, hogy a rendelésem hamar megérkezik, és a hétvégén macska feromonokban fogunk úszni, de sajnos nem így történt. Ennek ellenére pénteken minimális javulást észleltem a cicák viselkedésében; főleg Hyggéében. Reggel szokás szerint jött megfigyelni Albust, közelebb is jött, de csak egy kis fújásra telt tőle. Örültem neki, hogy végre nem morog, és haladásnak könyveltem el. Az ajtó szinte végig nyitva volt, amíg a reggeli rutinommal voltam elfoglalva, csak az evés idejére csuktam be. Délután korán értem haza, és úgy döntöttem, hogy a nap további részében, megpróbálom nyitva tartani az ajtót. Az élet néha felülírja a döntéseket – ez most is így volt. Néhány órát eltöltöttünk nyitott ajtóval különösebb balhé nélkül, aztán végül társaságom akadt, ezért a cicákat a nap hátralevő részére szeparációra ítéltem. Rájöttem ugyanakkor arra, hogy Hygge tökéletesen leképezi az én hangulatomat – ha én aggódom azon, hogy mi történik a két cica között, ő is ideges, és ennek megfelelően viszonyul Albushoz. Vennem kell tehát egy nagy levegőt és megpróbálni nem parázni. Akkor talán könnyebben megy majd.

Ma reggel viszont óriásit haladtunk. Hogy Hyggének volt-e ó kedve, vagy az hat rá, hogy én is inkább kíváncsiságot mutatok, mint aggodalmat, azt nem tudom, mindenesetre sikerült oda eljutnunk, hogy a cicák nyitott ajtó mellett közelítették meg a tálkájukat – Hygge a vizeset, Albus a kajásat. 

Egész napra szerettem volna nyitva hagyni az ajtót, de elég sok dolgom volt, ezért most sem sikerült. Viszont amíg nyitva volt, sziszegésnél rosszabbat nem hallottam a kisasszonytól. Albus a délután folyamán egyszer elmerészkedett a nappaliig, de valami hangtól megijedhetett, mert gyorsan el is iszkolt a hálószoba irányába. Hyggénél mintha kezdene kialakulni a nem érdekel fázis; ma már nem akart minden adandó alkalommal odamenni az ajtóhoz vagy bemenni rajta. Lassacskán talán hozzászokik, hogy van egy másik élőlény is, akivel a lakást meg kell osztani, még ha nem is szereti. Egyszer véltem tőle egy kis morgást hallani estefelé, de ebben nem vagyok biztos, akár egy autó is lehetett az utcán – vicces, de pontosan ugyanolyan hangot ad ki. Ma már nem fogom őket zaklatni, de holnap és főleg hétfőn megpróbálom az egész napos ajtónyitást.

Cicanapló: Hygge és Albus kalandjai - Az összeszoktatás - 18. nap

Tegnap este csoda történt. Lefekvéskor Albus szokásához híven elhelyezkedett a kölcsönfekhelyen, viszont ezúttal megengedte, hogy megsimogassam, majd beemeljem az ágyba. Rögtön hangos dorombolásba kezdett. Amikor úgy tűnt, hogy nem nagyon akar változtatni a helyzeten, a villanyoltás mellett döntöttem, és közöltem vele: „Cica, ma együtt alszunk.” Nem tiltakozott, sőt, még bújt is hozzám, és puszit is kaptam. Lassacskán elfogadja, hogy most már én vagyok a cicamamája. Az éjszaka folyamán aztán valamikor egyedül hagyott, mert felneszelve nem találtam magam mellett, hajnalban pedig hallottam, hogy az ágy alatt játszik. Mindenesetre még egy lépéssel közelebb kerültünk ahhoz, hogy ő is bízzon bennem.

Reggel ismét megpróbálkoztam a nyitott ajtóval. Hygge ezúttal nem jött be, csak a cipősszekrény melletti székről figyelte, ahogy a kicsi játszik az ágy alatt, majd amikor kijött, tisztes távolságból ráfújt és elszaladt. Csipkelődtem is vele egy sort: „Hát cica, onnan tudod osztani neki az észt, de megközelíteni már nem mered…” Ezt követően a sokkterápia újabb lépcsőjeként kihoztam a fekhelyet és visszatettem a régi helyére, majd elköszöntem (Sziasztok, macskája! (igen, így, egyes számban)) és elmentem dolgozni.

Délután a tegnaphoz hasonló kommunikációra jöttem haza; ezúttal azt sikerült megfigyelnem, hogy Albus nagy lelkesen az ajtónak ugrik, Hygge pedig megijed tőle. A kicsi játszana, a nagy nem vevő rá. Két dolgot próbáltam meg még ezután: leültem a hálószobában az ágy mellé a szőnyegre, onnan csalogattam Hyggét, de eszében sem volt bejönni, sőt, amikor visszatértem a nappaliba, leültem a gép elé, ő pedig kissé vonakodva jött hozzám a napi szeretetadagjáért, még meg is sértődött rám. Valószínűleg érezte rajtam a kiscica szagát; legalábbis a gyilkos tekintetből erre következtetek. Az etetést akartam még nyitott ajtóval elintézni, de a kisasszonynak ez sem tetszett. Kicsit mintha azóta is meg lenne sértődve.

Több sokkot nem tervezek neki mára, viszont nagyon erősen hajlok a párologtató megvétele felé, még a hétvége előtt.

Cicanapló: Hygge és Albus kalandjai - Az összeszoktatás - 13-17. nap

Ismét sok nemvagyokotthon és nemérekrá napon vagyok túl, amelyekről ugyan lehetne mesélni, de a cicák szempontjából abszolút nem releváns.

Ezekben a napokban keveset láttam a cicák viszonyának alakulásából. A sokkterápiát újra alkalmaztam: péntek reggel Hygge kiskori fekhelyét bevittem Albusnak. Hogy napközben mit csinált vele, azt nem tudom, szombat reggel viszont benne találtam. 

Délutánra Hyggének is leesett, hogy a mostanában nem használt fekhelye eltűnt, természetesen egyből a megürült helyére kellett telepednie.

Az ajtót a hétvége folyamán is résnyire nyitva hagytam, amikor otthon voltam és tudtam figyelni a cicákra. Ezen keresztül zajlott némi kommunikáció, pici szaglászás, de semmi különös. Vasárnappal kezdtek alakulni és felgyorsulni az események. Albust ismét a nővére fekhelyén találtam, és sikerült még azelőtt kiemelnem belőle, hogy megneszelte volna, hogy közelítek. Nagyjából fél órát engedélyezett nekem; a mellkasomra tettem és simiztem, ő pedig dorombolt és dagasztotta a nyakamat – mondanom sem kell, hogy elolvadtam. 

Valamivel később pedig magától is feljött az ágyra, a lábam felőli végébe, ott összegömbölyödött és elaludt.

Azóta sokkal bátrabb; ugyan még mindig nem foghatom meg bármikor, de már a tálkája megtöltésekor is kimerészkedik az ágy alól, és egyre kevésbé törődik velem, ha bent vagyok a szobában – én is teszem a dolgom, ő is. 

Természetesen ezután Hygge is bújósmacska-napot tartott.

A Professzor úr lezd egyébként szemtelen is lenni; most már félteni kell tőle a függönyt, az akváriumot, és még a konvektort is. Szóval fel kell kötnöm az alsóneműt, mert nagyon úgy néz ki, hogy nagyobb rosszcsont lesz, mint Hygge. Persze jól szórakozom rajta.

Vasárnap délután és hétfő reggel próbálkoztam valamiféle összeeresztéssel; nem igazán sikerült, Hygge nem nagyon akart bejönni a szobába, inkább maradt a küszöbön osztani az észt (azaz fújni és morogni), aztán, amikor Albus nem vette a lapot, elszaladt. A kicsinek szemmel láthatóan fogalma sem volt, hogy most mi van, neki erre reagálni kellene-e, és ha igen, akkor mit. Hygge pedig pontosan úgy viselkedik, mint aki nem tudja eldönteni, hogy kíváncsi a kisöccsére vagy fél tőle.

Hétfő este aztán még egy lépést tettek egymás felé: a csukott ajtó üvegén keresztül nézegették egymást; hol ülve, hol mellső lábbal az üvegre feltámaszkodva, és olyan is volt, hogy az ajtó alját kapargatták. Mint akik beszélgetnek. Édesek voltak.

A ma reggel hasonlóan zajlott, Hygge pár lépést bemerészkedett, aztán nagy fújással-morgással kiszaladt. Hazaérve viszont azt láttam, hogy intenzív kommunikáció folyik az üvegen keresztül. Zsörtölődtem velük egy sort, hogy egész nap itt dumálnak a hátam mögött, amikor itt vagyok, akkor meg nem tudnak barátokként viselkedni. Így hát sarkig tártam az ajtót, felültem az ágyra és vártam, mi történik. Hát az történt, hogy Albus ment volna barátkozni, Hygge meg nagy sziszegve kiszaladt a szobából. Albus persze utána, de aztán rájött, hogy az előszoba már idegen terep, ezért visszafordult. Mondjuk úgy, hogy még ez sem az igazi. Még néhány ilyen merényletet el fogok követni ellenük a hétvégéig, és ha nem változik a helyzet, akkor jön a párologtató.

Cicanapló: Hygge és Albus kalandjai - Az összeszoktatás - 9-12. nap

Az elmúlt napokban eléggé elfoglalt voltam, ezért is maradtak el a naplóbejegyzések. A másik ok pedig az, hogy nem is történt túl sok említésre méltó, nagy haladást nem értünk el a cicákkal.

Hétfőn itthonról dolgoztam, ami Hyggére volt hatással – meg persze a munkámra is, mivel állandóan meg kellett szakítanom. Hol egy kis simi, hol egy kis bújás, máskor a billentyűzetről kellett levenni – egyszóval kevéssé hagyta, hogy tegyem a dolgom. Aztán persze a meetinghez is csatlakoznia kellett.

Az érdeklődése a hálószoba lakója iránt nemcsak töretlen, hanem egyre nagyobb. Valamiféle kommunikáció zajlik már a cicaságok között az ajtón keresztül; egyik este hallottam némi fújást abból az irányból. Hyggét mindenesetre nagyon is érdekli, hogy kisöccse mivel zörög éppen a csukott ajtó mögött. Olyannyira, hogy kedd este be is lógott a szobába mellettem. Már az ágy felé közelített, amikor felkaptam és kitettem az előszobába, közölve vele, hogy még mindig nem szabad ide bejönnie. Persze nem tetszett neki, panaszos nyávogással válaszolt.

Albus sajnos továbbra sem bízik bennem, de kezdi megszokni a jelenlétemet. Mostanában többször látom már esténként; újabban azt csinálja, hogy kimerészkedik az ágy alól, megnézi, hogy én mit csinálok, megmozdulok-e. Ha nem, akkor továbbmegy az úticélja irányába, ha viszont igen, visszaszalad a búvóhelyére. A legújabb szórakozása pedig a ruhás kosárban a mosózsákokkal való játék, természetesen hajnali fél 3-kor. Ha épp az allergiám hagy aludni, akkor a macska nem. A másik kedvenc játéka a függöny – ebből meg még baj lesz. 

Tegnap este viszonylag sok időt töltött már szem előtt, nem zavarta az se, hogy telefonálok. 

És kivételesen végigaludta az éjszakát, bár most nem dorombolt alvás közben, a kedd(?)  estétől eltérően.

A hétvégére tervezem az összeengedésüket. Addig is próbálom nem elfelejteni már sokadik napja, hogy tárgyakat cserélgessek a két szoba között, illetve ma reggel a résnyire nyitott ajtón keresztül ismét megmutattam őket egymásnak. Semmi nem történt, mindketten érdeklődve néztek a másikra. Gondolkozom Feliway párologtató beszerzésén is, hogy még simábban menjenek a dolgok, de még nem szántam rá magam. Az érdeklődésből ítélve talán nagyon nagy gond nem lesz, persze azt le kell meccselniük, hogy Hygge a főnök.

Cicanapló: Hygge és Albus kalandjai - Az összeszoktatás - 8. nap

Nyugalmas nap volt ez a mai. Amíg a reggeli kisregény-részletet olvastam az ágyban, Albus kimerészkedett a függönnyel játszani. Persze, amint észrevette, hogy nézem, lemerevedett, majd pár másodpercen belül beiramodott az ágy alá. Ezen még dolgozni kell. Hygge szokás szerint az ajtóban leskelődött.

Miután lebeszéltem magamat arról, hogy ma is kimenjek a Könyvhétre, megfőztem az ebédet, amit aztán nagy harc árán tudtam megenni – Hygge vizslató tekintetétől kísérve és a mancsai elől menekülve. Mert neki az kell, amit „anya” eszik. A saját kajája nem érdekes. Az ilyen jeleneteknél sajnálom, hogy nincs egy harmadik kezem, amivel ezt megörökíthettem volna.

Ezután leültem olvasni, amit időnként megszakítottam némi közösségi médiával, illetve cicaszeretgetéssel. Már amikor ők nem aludtak.

 

Bevallom, a fotó után Albust felkeltettem, hogy egy kicsit szokja, hogy kézben van (meg azt is, hogy zargatom). Nem igazán örült neki, tekintve, hogy előtte Hyggét simogattam. Miután hagytam, hadd szaladjon el, ismét bemutattam Hyggének a kisöccse szagát. Semmi különösebb reakció, maradt a helyén egy szó nélkül. Úgy tűnik, neki már nincs ellenvetése. Most, miután a nagycica megszokta a kiscica szagát, jöhet az a rész, hogy a kiscicának mutogatom a nagycica szagát. Még nem találtam ki, hogy ezt hogy lehetne a legjobban, elvégre Hygge várát mégsem vihetem be a hálóba. Lehetséges, hogy a cicaágy lesz a megoldás. Reggelre megálmodom.

Cicanapló: Hygge és Albus kalandjai - Az összeszoktatás - 7. nap

Albus bátorsága csúcsára ért ma reggelre: az ágy melletti szőnyegen aludta az igazak álmát, amíg én azt próbáltam eldönteni, hogy adjak-e még magamnak egy-egy óra alvást. Amikor a „ne” győzött, és Albus még mindig békésen aludt, galád módon, a legnagyobb csendben nyúltam érte és beemeltem magamhoz az ágyba. Nagy örömömre rögtön hangos dorombolásba kezdett, és hagyta, hogy simogassam és ölelgessem.

Hasonló boldogságot jelent, hogy már egyáltalán nem látom gyulladtnak a szemét, tiszta lett a szőre, és egy kicsivel nehezebb is, mint egy héttel ezelőtt.

Hygge mindenközben a szobaajtón bámult befelé. Kihasználtam az alkalmat: Albusszal a kezemben felálltam, résnyire nyitottam az ajtót, leguggoltam, és megmutattam Hyggének a kisöccsét. Csak távolról, érintkezés nélkül. Hygge beleszimatolt a levegőbe, nézte egy darabig a kiscicát, aki egy picit fújt, a nővére pedig csendben elszaladt. Szerencsére ezután sem csapott lármát, nem volt hiszti, hanem szépen visszajött a csukott ajtóhoz nézelődni. Ha így folytatják, hamarosan sor kerülhet egy rendes találkozóra is.

Hygge azután is nyugis maradt, hogy kijöttem a szobából. Még mielőtt megmostam a kezem, megszagoltattam vele – szó nélkül hagyta, egy pici nyávogást se hallatott.

Délután magukra hagytam őket, amíg ellátogattam a Könyvhétre. A hazaérkezés utáni állapotfelmérés eredménye a következő:

Egy donpepe a kanapén – ez Hygge volt, imádja mindenhova cipelni ezeket; 

illetve

Egy Stephen King-könyv az ágy alatt – ezt meg Albus akarta olvasni.

Ismételten megállapíthatom, hogy nagyon jó fej macskáim vannak. Én meg retteghetek, hogy mit fognak művelni, ha sikerül összebarátkozniuk.

Cicanapló: Hygge és Albus kalandjai - Az összeszoktatás - 6. nap

A keddhez hasonlóan a péntek is zsúfolt volt, keveset voltam a cicákkal. A reggel a szokásos menetrend szerint zajlott, eseménytelenül – leszámítva azt, hogy egy picivel később indult, mint a megelőző napokban. Albus egyre játékosabb; amíg a sminkemet készítettem, az ágy alatt intenzív csatát folytatott az egyik donpepével. Most már tényleg fokozottan érvényes mindkettőjükre a „Cica, te mi a retket csinálsz?” kérdés. A kaparófát is megtalálta; hogy a macskamentának köszönhetően, vagy magától, nem tudom, de nem is érdekes.

Hygge este bolondult meg teljesen; időnként előfordul, hogy nagyobb érdeklődést mutat a székről lelógó lábam iránt, de ez általában áthidalható azzal, ha felhúzom és nem látja. Tegnap este ez nem volt elég, folyamatosan ugrált rám, nem hagyott békén, mígnem eszembe jutott, hogy talán némi kajával le tudom kenyerezni. A dolog megoldódott; hogy tényleg éhes volt-e (nem volt üres a tálkája, de látta az alját), vagy csak figyelmet kellett neki, fogalmam sincs. Mindenesetre nagyon rosszul viselkedett – azután nyugodott meg, hogy közöltem vele, haragszom rá.  A következő órákban persze muszáj volt produkálnia magát, hogy nevethessek rajta, mennyire macska.

Mint például itt, ahogy a zenét élvezte.

Az ajtó figyelését még nem adta fel, az este folyamán viszonylag sok időt töltött ott. Győzni fog a kíváncsiság?

Cicanapló: Hygge és Albus kalandjai - Az összeszoktatás: 5. nap

Reggel  be kellett vinnem a kisebb kaparófát a hálószobába. Albusnak megérkezett az igény a karmolászásra, és ezt különböző tárgyakon próbálta kiélni az éjszakai órákban; az ágy lábán, a komódon, az alomtálcán. Pechjére – nekem inkább szerencsémre – az összes felület, amin próbálkozott, csúszós, ellenben elég idegesítő hallgatni. Hogy napközben megtalálta-e az új célszerszámot, azt nem tudom, de majd ma éjjel kiderül.

Barátnőm tanácsára a hordozót pedig kihoztam a hálóból, és letettem az előszobában a régi helyére. Magam is erre hajlottam már; az volt a tervem, hogy leteszem, majd elmegyek dolgozni. Hygge meg úgy éli ki a hisztijét, ahogy akarja.

Meg is mondtam neki:

„Cica, kitettem ide a hordozót, és most elmegyek dolgozni. Tessék vele ismerkedni. És nem megsértődni. Okés?” 

Ezt kaptam válaszul:

Indulás előtt még megjegyeztem, hogy lehet, hogy estére bele is fog ülni abba a hordozóba.

Ahogy közeledett a hazautazás órája, egyre inkább azon kezdtem pörögni, hogy vajon milyen állapotokat találok itthon. Nekem rontó macskát, felfordulást, feltakarítandó szeretetcsomagokat? A biztonság kedvéért felszerelkeztem egy kis macskamentával, és Albus is kapott egy saját kislabdát.
Az ajtón belépve csend és nyugalom fogadott, és egy cirmos cica, aki érdeklődve figyelte, ahogy lepakolok és leveszem a cipőmet. Megszaglászta a hordozót is, majd minden reakció nélkül arrébb ment. Se hiszti, se bosszú. Nagyon nagy dicséretet kapott, és persze jutalomfalatkát is. A macskamentát azért bevetettem a hordozón és a hálószoba küszöbének mindkét oldalán. Meglátjuk, miben segít. Hyggének tetszik, úgy látom.

Gbvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvffffffffffffffffffffffffffffffffffffffffffffffffff

Ezt ő írta bele.

A kíváncsisága a csukott ajtó és lakója iránt töretlen, talán még egy kicsit nagyobb is, mint az elmúlt napokban. Sajnos a válasz még mindig ugyanaz a nagy szemekre: Nem mehet be. Még nem. Viszont a hordozóba tényleg beleült.

Albus ma az eddig megszokottnál is rejtőzködőbb, ami nem is csoda, hiszen ma megismerkedetett a porszívóval. Vagy legalábbis a hangjával. Most már ketten félnek tőle.
Nagyon szeretném már őt is dédelgetni, de sajnos nem úgy tűnik, hogy ez egyhamar eljön. Akárhogy is, én türelmes vagyok. Egyszer úgyis velem alszanak majd mindketten.

Cicanapló: Hygge és Albus kalandjai - Az összeszoktatás - 4. nap

Albus, alias a Professzor úr kezd felbátorodni. Éjszaka eléggé eleven volt, állandóan zörgött valamivel; vagy a használaton kívüli coax kábelt szerelte, vagy az ágy alatt tárolt bőröndöm cipzárját pofozta, vagy az almot kaparta, néha evett… Nem mondanám, hogy kipihentem magam. Leheletnyi bátorságát tanúsítja még, hogy ma a reggelije elfogyasztásával már nem várta meg, hogy kimenjek a szobából; én az ágy másik végén ültem, a tálkájának háttal, mire ő előmerészkedett. Na de amint megfordultam, fedezékbe vonult. Szerencsére az étvágya jó.

Nem úgy Hyggéé. Ő most a finnyás korszakát éli, csak ő tudja, mit enne éppen, de hogy azt nem, ami van, az biztos. Ma az ajtó iránti érdeklődése lanyhább, csak egyszer jött oda, amikor bent voltam. Válaszul résnyire nyitottam az ajtót, kezemben a hordozóval, amire elszaladt.

 

Albust az ágyam bitorlásán sikerült ismét rajtakapnom; elképzelhető, hogy az egész napot ott töltötte. De hiába próbáltam becserkészni, mesterien tér ki előlem és telepszik meg olyan helyeken, ahol nem érem el. (A képet közelítéssel készítettem.)

Szerettem volna a szemébe cseppenteni, és egy kis szagmintát venni, de nem jártam sikerrel. Jobb híján a tálkáját dörzsöltem meg egy kicsit az ujjaimmal, ezután próbáltam Hyggéhez közelíteni. A szobából kijövet kaptam a szokásos panaszos nyávogást, aztán egy kis fújást és morgást is, szerencsére nem túl intenzívet. 

Nem tudom megállapítani, hogy ez jó jel vagy sem; az jó, hogy nem menekült el a kanapéba ordítani, annak viszont nem örülök, hogy nem szimpatizál Albus szagával. Túl erős lenne az első találkozás élménye?

 

Erősen gondolkozom, mi legyen a következő lépés. Hagyjam-e egy kicsit nyugodni a kedélyeket, vagy tegyem ki a hordozót egész napra az előszobába, amíg nem vagyok itthon? Szerintetek?

Cicanapló: Hygge és Albus kalandjai - Az összeszoktatás - 3. nap

 Némi késéssel jelentkezem a tegnapi nap nem túl sok eseményéről. Valószínűnek tartom, hogy az én napom zsúfoltabb volt, mint a cicáké.

A reggel valóban eseménytelenül telt, Hyggét ezúttal még az alomtakarítás is hidegen hagyta. Albus az éjszaka folyamán is gyakrabban merészkedett elő, és reggel is többször láttam a csukott ajtó mellett elhaladva egy homályos fehér foltocskát. A nap további részére magukra maradtak, én késő este csatlakoztam hozzájuk.

Hygge folyamatosan a hálószobaajtónál téblábolt, alig tudtam megakadályozni, hogy besurranjon. Szegénykémnek hiába mondom, hogy az ő érdeke is, hogy ne találkozzon még a kisöccsével. Mindenesetre a tiltott szoba és lakója még a vacsorájánál is jobban érdekelte.

Meghallotta ugyanis, hogy Albus játszani kezdett valamivel, ami pontosan úgy hangzik, mint amikor ő pofozza a kedvenc, pizzás dobozból származó műanyag játékait (amelyeket magunk között csak donpepéknek nevezünk). Az ajtótól tisztes távolságból hallgatózott, majd a küszöbig nyújtózkodva figyelt egy ideig, aztán megunta. Semmilyen egyéb reakció nem történt. Nem is akartam már aznap semmivel sokkolni. Nem kell minden nap megsértődnie rám.

Fotót sajnos nem tudtam készíteni egyikükről sem, pedig mindkettőjük nagyon aranyos volt; Hygge az ajtó szaglászásával, Albus pedig az ágyam bitorlásával. Azt hiszem, túl lassan kapok észbe, hogy fotózni kellene. Legközelebb jobban résen leszek. 

Cicanapló: Hygge és Albus kalandjai - Az összeszoktatás - 2. nap

Valóban nyugodalmas éjszakánk volt. Hallottam időnként, hogy Albus mocorog, kaparászik, eszik, de semmi különös. Hajnalban aztán megébredtem arra, hogy valami határozottan élőt érzek a térdhajlatomban.  Felemelkedtem, és megláttam Albust. Sejtelmem sincs, hogyan, de felküzdötte magát az ágyra és úgy telepedett le, hogy hozzám érjen. Sajnos annyira még nem nyertem el a bizalmát, hogy meg is tudjam simogatni, de bízom benne, hogy lassacskán ez is menni fog.

Hyggének annyit engedtem még este és ma reggel is, hogy a résnyire nyitott hálószobaajtónál szaglásszon. Majd miután mindenki megkapta a reggelijét (köztük én is), magukra hagytam a cicákat és elmentem dolgozni. A nap vége felé kezdtem el azon pörögni, hogy nehogy Hygge megtalálja a módját, hogy kinyissa azt az ajtót, és nehogy valami csúnyaságra menjek haza. Próbáltam magam nyugtatni, hogy ennek az esélye gyakorlatilag nulla, de mégis nagy megkönnyebbülés volt arra hazajönni, hogy minden úgy van, ahogy hagytam (leszámítva az etetőket, amelyek természetesen kiürültek).

Albust az egyik, az ágy melletti szőnyegen pihengetve találtam; sajnos, mire teljes testtel beléptem a szobába, elszaladt.

Hyggénél megpróbálkoztam egy újabb lépcsővel: kihoztam a hálóból a hordozót, amelyben Albus érkezett, és odacsaltam Hyggét, hogy ismerkedjen vele, én pedig figyeltem a reakcióját. Fél percig szaglászta kívül-belül, majd úgy döntött, hogy továbbra sem szimpi és továbbra is fél tőle, ezért nagy vernyákolással bevette magát a kanapéba. 

 

Hát ez nem jött be.

Saját hallásom épsége és lelki nyugalmam megőrzése érdekében békén hagytam, tettem tovább a dolgomat. Nagyjából fél óra elteltével elő is jött, látszólag különösebb sértődés nélkül. Azóta is nyugi van. 

Ha bemegyek Albus szobájába valamiért, kifelé jövet panaszos nyávogást és bociszemeket kapok. Féltékenység? Hiszti? Félelem, Szerintem nagyrészt az első kettő, és egy kicsi az utóbbiból, az agresszió nem biztos, hogy valódi. Majd elválik a következő napokban. A türelem pedig békés cicákat terem.

Cicanapló: Hygge és Albus kalandjai - Az összeszoktatás - 1. nap

  1. nap

Hygge estére megbékélt, és a cuccai is visszakerültek a helyükre. A csukott hálószobaajtón keresztül hallottam, hogy játszik – ahogy máskor is.

Albus az éjjeliszekrény alatt töltötte az éjszakát; valószínűleg el sem mozdult onnan, mert reggel is ott találtam meg. Ezúttal könnyen kézbe tudtam venni, kapott szemcseppet, és egy kis simit, amire hálásan dorombolt – most először. Ezt jó jelnek vettem. Még egyszer megmutattam neki az enni- és innivalót és az almot is, de egyik iránt sem mutatott érdeklődést. Később újra becserkésztem, és megpróbáltam kézből etetni. Amikor rájött, hogy amit adok neki, az jó, már nem kérette magát, szinte mindent befalt a tálkából, ettől egy kissé fel is élénkült.

Hyggét időközben lassanként szoktatom Albus szagához; zsebkendővel megdörzsölöm a kiscica pofiját, és a zsepit megmutatom Hyggének. Vagy, ha megsimogattam a kicsit, a kezemet nyújtom oda. Haladásnak könyvelem el, hogy Őnagysága már nem morog, némi nyávogással és egy kis fújással reagál. Egyébiránt nagyon kíváncsi, szeretne bejönni a hálószobába, de még nem tartom jó ötletnek ismét összeengedni őket. Addig is meg kell elégednie azzal, hogy a csukott ajtónál szaglászhat egész nap.

Délelőtt mindkettőjüknek bevásároltam; Hyggének felnőtt, Albusnak junior macskaeledelt. Utóbbival már könnyebb dolgom van, anno Hyggén kísérleteztem a márkákkal, Albuson már annyira nem fogok.

Délutánra Albus megtalálta az almot is - persze ehhez kellett egy baleset (nyilván nem az utolsó), ami után rá kellett vezetni, hogy melyik is a WC, de most már legalább van róla fogalma. Mind a nedves, mind a száraz eledelt szépen elfogyasztotta, de továbbra is bujkáló életmódot folytat.

Hygge viselkedése a nap folyamán teljesen olyan volt, mint máskor, ma nem mutatott agressziót. Némi félelmet látok rajta, amikor a hálószobából kijövök, de semmi többet. Az irányomban érzett sértődöttségét is félretette, újra jóban vagyunk. Az éjszaka remélhetőleg nyugodt lesz. 

Cicanapló: Hygge és Albus kalandjai - Az összeszoktatás - 0. nap

Hygge cicám kicsit több, mint egy éve van velem. 

Amikor 2021.05.02-án kistestvérei születtek, köztük egy hófehér aprósággal, eldöntöttem, hogy őt is szeretném a sajátomnak tudni. A költöztetésével viszont mindenképp meg akartam várni, hogy a saját lakhatásom rendeződjön (a lakásvásárlás kemény dió - és még allergiás is vagyok a diófélékre). A megfelelő idő végül 2021.08.27-én jött el. 

0. nap – Albus beköltözése

Hyggét tavaly egy kartondobozban hoztam el; ekkor én utasként ültem az autóban, az egyik kezem végig a dobozban volt, gyakorlatilag az út hossza alatt szokott kézhez a cica.
Az új kiscicánál már valamelyest felkészültebb voltam - hordozóval érkeztem, és a költözés előtti napon igyekeztem magamhoz édesgetni. Az utazást jól bírta (kapott egy kis kaját maga mellé a hordozóba), semmi hangja nem volt. Gondolkodtam pár napig a nevén, de végül úgy döntöttem, hogy fehérsége és kandúrsága okán Albusnak fogom hívni. Mivel kinti cica volt, vannak megoldandó problémák, mint szemfertőzés, fülatka és bolhák, tetőzve azzal, hogy épp mindentől és mindenkitől fél. Ezeket gyorsan orvosoljuk majd.

 

Volt egy sejtésem, hogy az első találkozás nem lesz mesébe illő, és számítottam arra is, hogy Hygge féltékeny lesz. Ezért amíg pakolásztam és Hygge dolgait elrendeztem, Albust a hordozóban hagytam, hogy ezen keresztül ismerkedjenek. Itt már kezdődött a fújás és a morgás, de csak ki kellett engednem a kicsit. Meg is kezdődött a háború, éktelen nagy nyávogással; az eredmény: Albus az ágy alatt, Hygge a kanapéban. Teljes szeparálás. Albusnak végül az almot és a tálkáját is bevittem a hálóba és becsuktam az ajtót. Neki most minden új, több hangot és szagot kell megszoknia.

 

Hygge… Ő hullámzik. Az első órákban a kanapét sem közelíthettem meg és hozzá sem szólhattam. Kicsivel később megpróbálkozott előjönni, de nem mert kimenni a nappaliból. Így az ő cuccait ebbe a szobába költöztettem. Pár óra elteltével újra előjött, majd kifejezte, hogy velem már megbékélt, végül kimerészkedett a lakás többi részébe is. Vacsorát adtam neki, és bátorkodtam megmutatni Albus törölközőjét, amelyen a hordozóban feküdt. Megszagolta, de eléggé felzaklatta. Most ismét zabos rám. Az almot és a tálkáit jelenleg egyik helyről a másikra pakolom; bízom benne, hogy éjszakára visszatehetek mindent a helyére.

Másság

Én nő vagyok, te férfi. Én a férfiakhoz vonzódom, te a nőkhöz.

Lehet belőlünk valami? Ki tudja azt… Beszélgessünk, fussunk össze párszor, aztán majd eldől, hogy csak a barátod leszek, vagy a barátnőd is. Ne gondoljuk túl.

 

Én is nő vagyok, te is az vagy.

Te hozzám vonzódsz. Bocs, nem egymást keressük. De bírlak, lehetünk barátok.

 

Én nő vagyok, te férfi.

Én egy férfit szeretek, és te is. Ha nem ugyanazt, semmi gond. De ha igen, akkor se. Ő majd eldönti, kit választ, nincs harag.

 

Én csak az egyik nemet keresem, te mindkettőt.

Ez érdekes; meg tudsz így állapodni? Akarsz-e egyáltalán? Mesélj!

 

Én nőnek születtem, te nem.

De most az vagy, hát csajos témákról dumálunk.

Meg arról, mi zajlik le benned. Engem tényleg érdekel, szeretnélek megérteni.

 

Az én irányultságom egyértelmű. A tiéd nem; nem is ez, nem is az, vagy talán még te sem tudod. Na és akkor mi van?

 

Én egyértelműen nő vagyok. Te egy kicsit nő, egy kicsit férfi, vagy éppen egyik sem.

Ezt elképzelni sem tudom, mesélnél, milyen érzés? Frusztrál vagy már elfogadtad magad? Mondd nyugodtan, én nem fogok nevetni.

 

Nekem fontos a kapcsolatban a szex. Neked nem, jól megvagy nélküle.

Ezt aztán végképp nem értem, de elfogadom, nem vagyunk egyformák. Majd beszélgetünk másról.

 

 

Azt kérdezed, lehetsz-e a barátom, hogy nem zavar-e, ha nem olyan vagy, mint én?

Miért is zavarna?

Én is ember vagyok, és te is. Ugyanolyan értékes, mint bárki más. Se több, se kevesebb.

Ember vagy, egy adott jellemmel – vagy tetszik, vagy nem.

De ha te kedves vagy hozzám, én is az leszek.

S hogy kit szeretsz, kivel osztod meg az ágyad, a lakásod, az életed, nekem mindegy – legyél boldog.

  

Férfi-nő barátságok - és ami mögöttük van

Örök kérdés marad, hogy létezik-e férfi és nő között barátság. Mint mindenben, itt is kétféle ember van: aki szerint igen, és aki szerint nem. Hogy miért igen, vagy miért nem, arra ahány ember, annyiféle válasz lehet.

A témáról az öcsémmel beszélgettünk a héten – a véleményünk ugyan nem egyezett a dologról, és nem is igen sikerült közelíteni az álláspontokat, amivel nincs is semmi gond. Mindenesetre elgondolkoztatott. A következőkben leírom, mire jutottam. Személyes vélemény, nem szentírás.

Biztosan mindenkinek volt már ellenkező nemű barátja, és mindenkinek megvan a maga története arról, hogy ebből végül mi sült ki. Eddigi életem során az én társaságomban is megfordult több férfi, akiket havernak, barátnak, legjobb barátnak neveztem/nevezek – kit minek, mivel milyen a viszony, sok mindentől függ, nagyjából úgy, mint a barátnőknél; itt is változó, hogy kivel milyen mély a barátság.
Amikor én barátságról beszélek, elsősorban az emberi tényezőkre gondolok, és csak másodlagos, hogy az illető milyen nemű. Nem ezt nézem; azt nézem, hogy mennyi közös van bennünk, jól érezzük-e magunkat egymás társaságában, osztozunk-e örömben, bánatban, számíthatunk-e egymásra jóban-rosszban. Ha ez mind stimmel, a legkevésbé sem érdekel, hogy férfiról vagy nőről van szó. Ha pedig úgy adódik, hogy az előbbiről, az ellen sincs semmi kifogásom – nem feltétlenül a páromat keresem benne (és most mindenki tegye a szívére a kezét: volt-e valaha olyan ellenkező nemű barátja, akitől az égvilágon semmi többet nem akart?), de ha esetleg mégis megtalálom, az csak jó lehet.

Azt gondolom tehát, hogy a férfi-nő barátság létező dolog LEHET, de nagyon sok körülménytől függ, hogy maradandó-e. S ebből a legfontosabb az a két ember, akik között a barátság szövődött.
Amit a legtöbben hangoztatnak, és amitől a legtöbben tartanak, az az, hogy az egyik fél végül mindig többet akar. Hogy ez a több mit takar, és belefér-e az adott kapcsolatba, az csakis rajtuk múlik. Valakiknek tökéletesen belefér egy barátságba egy-egy kétértelmű poén, esetleg némi extra, másoknak nem. Az a bizonyos „több” tehát minden esetben mást jelent. Ezeket természetesen jobb minél hamarabb tisztázni.

Véleményem szerint az ilyen kapcsolatok alakulását befolyásoló legfontosabb tényező az egymáshoz való vonzódás léte vagy nemléte, illetve az, hogy az adott két ember ezt hogy kezeli. Háromféle esetet tudok elképzelni: 1) amikor egyik fél sem vonzódik a másikhoz, 2) amikor kölcsönös vonzódás van, és 3) amikor az egyik fél igen, a másik nem.

Ha nincs vonzódás:
Ez a legegyszerűbb; nincs vita, nincs sérülés, ha fel sem merül, hogy új szintre kellene emelni a kapcsolatot.
Létezhet olyan, hogy ez pici vonzódás sincs, egyik irányból sem? Létezhet, bár ritka az, amikor valóban egyik fél sem gondolkozik el azon, hogy vajon milyen lenne a másikkal egy baráti ölelésnél szorosabb testi kontaktus. A nagy számok törvénye alapján mégis megeshet, hogy olyan férfi és olyan nő barátkozik össze, akik nem férfiként és nőként tekintenek a másikra.

Ennek az ellentéte, ha kölcsönös vonzódás van:
Ez is könnyűnek tűnik, hiszen ebből aztán tényleg bármi lehet. Épp emiatt veszélyes, és talán ez a legnehezebb szituáció, mert nagyon sok múlik azon, hogy a két fél hogy áll ehhez a dologhoz. Felvállalják-e önmaguk előtt, aztán a másik előtt, és ezután jön a kérdés, hogy akkor most mi van, hogy legyen tovább. Lépjenek-e szintet, és ha igen, hova? Legyen csak egy kis kaland, próbáljanak meg egy barátságot extrákkal (itt ajánlom mindenki figyelmébe az azonos című filmet, az egyik kedvencem), esetleg párkapcsolatot? Elviseli-e a barátság azt, ha bármelyikbe is belemennek, és az derül ki, hogy mégsem működik? Meg tudják-e tartani a jó viszonyt, ha ez történik?
Ha viszont a félelmekre hivatkozva úgy döntenek, hogy maradnak a barátságnál, minden egyéb nélkül, az ugyanolyan lesz-e? És ebben az esetben nem motoszkál-e ott a fejükben az, hogy „Mi lett volna, ha mégis megpróbáljuk?”? Nem marad-e ott a kérdés: „Mi van, ha ezzel a döntéssel a nagybetűs Igazit szalasztottam el?”? Ezekre nincs jó és rossz válasz, de még általános sincs, annyira az adott két emberen, és az adott kapcsolaton múlik, hogy mi lesz belőle.

Veszélyes, de nem annyira nehéz, inkább kínos, amikor az egyik fél tovább lépne, a másik viszont nem.
Lehetne statisztikákat készíteni és nézegetni arról, hogy milyen arányban a nő, és milyen arányban a férfi ez a bizonyos fél, de úgy vélem, felesleges. Ahogy a fenti esetben, itt is nagyon sok múlik azon a két emberen, aki ebben a szituációban van.
Egyrészt az a kérdés, hogy a többet akaró fél ezt vállalja-e nyíltan, vagy elnyomja magában, tudva azt, hogy ő a másikat ilyen szempontból nem érdekli.
Bármelyik is a helyzet, a másik kérdés ugyanaz, mit az előzőekben: elviseli-e ezt a barátság? Félre lehet-e tenni egy ekkora ellentétet? Mennyire nyomja rá a bélyegét a kapcsolatra, ha elmondom? Mennyi esély van rá, hogy ugyanolyan marad, mint előtte? Mennyire fog ez engem zavarni? És mennyire emészt fel engem az, ha nem mondom el, a barátságot többre tartva a saját érzéseimnél? Utóbbi esetben már sérül az is, hogy őszinték vagyunk egymással, ami további problémákat vet fel.  
Szerintem itt sincs jó válasz. Egy biztos, a helyzetet nagyon éretten kell kezelni, és nyilvánvalóan többféle megoldás is lehet arra, hogy hogyan jussanak túl ezen – ha egyáltalán sikerül.

 

Sokan azt mondják, hogy férfi-nő barátság az itt felsoroltak közül csak az első esetben létezhet. Nagyrészt egyet is értek ezzel, de a másik kettőből is ki lehet jönni jól. Nehezen, és némi sérüléssel, de nem tartom lehetetlennek, hogy olyan emberek, akik egymásnak fontosak, ne tudnák valamiképpen megbeszélni a helyzetet, és kitalálni valami megoldást – legfőképpen az utolsó esetben.
A végső következtetésem tehát továbbra is az, hogy létezhet ilyen, ha minden körülmény megfelelő.  

A bejegyzést egyfajta vitaindítónak is szánom. Kíváncsi vagyok a véleményetekre, írjátok meg kommentben!