Jelen!

Tudom, kicsit eltűntem mostanában. Nem is kicsit, nagyon. Volt egy listám, még az év elején. Itt van. Dolgoztam rajta, nem keveset. Tudom, azt is írtam, hogy többet szeretnék blogolni. Csak azzal nem számoltam, hogy a többi pont teljesítése éppen ennek a rovására fog menni. Most már itt vagyok, egy kicsit szusszanok és mesélek.

Megfogadtam, hogy idén már tényleg tényleg tényleg elmegyek oroszból nyelvvizsgázni. Az egyik január végi órán felvetette a tanárnőm, hogy márciusban és áprilisban lesz vizsga, ha gondolom, már márciusban elmehetek. Meglepődtem, hogy így gondolja, én egyáltalán nem éreztem azt, hogy olyan szinten lennék, hogy alig egy hónap múlva abszolválni tudjam a vizsgát. Azt mondtam, majd kitalálom. Pár napom volt gondolkozni, mivel a márciusi időpontra február elején kellett jelentkezni. Végül arra jutottam, hogy tulajdonképpen alig néhány téma maradt, amivel nem foglalkoztunk, és ebből kettő olyan, aminek a szókincse egyedül az én utánajárásomon múlik, illetve, arra, hogy ha akarom, bármilyen húzott témába bele tudok illeszteni valamit, amiről tudok beszélni. Az írásbelitől nem féltem; az Origo vizsgánál engedélyezett a szótár használata, a szövegértéssel és a fordítással sosem volt gondom, levelet pedig rengeteget írtam. Úgy döntöttem, megpróbálkozom a márciusi vizsgával. Így aztán a következő hónapra mindent eldobtam, ami nem az orosz nyelvről szólt. Nem mentem szinte sehova, mindennek és mindenkinek azt ígértem, majd a vizsga után elérhető leszek.

Az egy hónap alatt eléggé hullámzóan vélekedtem arról, hogy menni fog-e, de nem volt visszaút. Az írásbeli március 2-ára, egy szombati napra esett. A témák egyike sem volt nehéz, a szótárra leginkább azért volt szükségem, hogy a lehető legpontosabban fogalmazzam meg a válaszokat a szövegértésnél, illetve hogy a fordítás a lehető legmagyarosabbra sikerüljön. A levélnél egy már jól bevált trükköt alkalmaztam: azt írom meg, amelyiknél a feladat első elolvasása közben több kulcsszó ugrik be, így kevésbé lesz majd erőltetett a szöveg. Amikor kijöttem, biztos voltam benne, hogy ezzel a vizsgarésszel nem lesz gond. A szóbeli március 6-án volt, egy szerdai napon. A keddet is kivettem, hogy nyugodtabban tudjak készülni, még átnézegetni pár dolgot, ami hirtelen eszembe jut. Délután és este kínomban főzős videókat néztem, hogy a hallott szövegértéshez minél többféle kiejtés a fülembe másszon. Reggel így is rettentően féltem; aki vizsgadrukkos, az tudja, milyen az, amikor az eszeddel tudod, hogy mindent megtettél a cél érdekében, mégis ott a helyszínen azt érzed, hogy nem, és ahogy a többiek beszélgetnek, esetleg szavakat magolnak még tűzoltásképp, rájössz, hogy te ezt és ezt és még azt a szót sem tudod. A hallott szövegértés hamarabb került sorra, mint a szóbeli. Nem voltak vészesen nehezek, de persze volt, amit nem hallottam. Jól bevált taktika: akkor is írunk valamit, ha nem hallottuk a választ. Valamit, ami logikusan következik a szöveg többi, megértett részéből. 50%: vagy jó lesz, vagy nem. Pontlevonás nincs, ha nem. A szóbelin a szerencseszámomat hívtam segítségül, mindhárom "tételből" a 6-ost választottam. Nem is voltak nehezek. A vizsgáztatók is kedvesek, jóindulatúak voltak. Sokkal könnyebben ment, mint gondoltam. A pontokat nagyjából fél órán belül kiírták, így tudtam, hogy a vizsga ezen része sikerült. Innentől minden a hallott szövegértésen múlt. Úgy számoltam, hogy akkor is megvan, ha ebből csak annyi pontot érek el, amivel a minimumkövetelményt teljesítem. Annyi csak van - gondoltam.

Következett a várakozás az eredményekre. Nagyon lassan telt. Az írásbeli időpontja után három héttel már érdemes figyelni a honlapot - mondták. Addig nem is foglalkoztam vele, utána viszont minden nap többször ellenőriztem a honlapot, és persze bosszantottam saját magam, hogy miért nem írják már ki. Végül a 30. napon kerültek fel az eredmények. Meglett. Én boldog voltam, a család boldog volt, ők megmondták, stb. Így már hivatalosan 3 idegen nyelvet beszélek. ☺

A lista egyik pontja ezzel kihúzásra került. A következő nagy falat a költözés volt. Erről nincs mit beszélni, szerencsésen találtunk egy lakást, jó helyen, jó feltételekkel. Éppen egy hónapja lakunk itt, már majdnem tökéletes. Még néhány apróság hiányzik, de majd idővel azok is meglesznek. A lényeg, hogy most már az összes Stephen King könyvem nálam van. 😉

Innentől szabad volt a pálya minden egyéb tevékenységnek: olvasásnak, sportnak, pihenésnek, stb. A sportot most kezdem újra rendszeresíteni az életemben. Igényelt egy kis átszervezést, mivel időközben egy kedves kollégám révén találtam egy kórust, ahova a párommal együtt beléphettünk. A próbák két estét foglalnak le a héten, olyan időpontban, hogy próba előtt már csak nagyon szűkösen fér bele egy edzés, és mivel késő estig tartanak, utána már nem tudok elmenni. Ezért azt találtam ki, hogy azokon a napokon, amelyeken próba van, jógázni fogok; ennél nem probléma, ha úgy adódik, hogy csak este 10-kor tudok nekiállni. A maradék három napra úszást terveztem. Így sikerült visszahozni mind a sportot, mind az éneklést, amit már nagyon régóta akartam.

Szeptembertől kisebb nagyobb megszakításokkal heti három úszás és két konditermi edzés váltotta egymást. Fogyni nem akartam, csak átalakulni, izmosodni. Az eredménnyel viszont nem voltam elégedett. Annyit láttam, hogy a mérlegen az a bizonyos szám már 6-ossal kezdődik, ezen kívül viszont semmilyen változást nem láttam a testemen. Ideje volt már változtatni. Az úszásnál a 600 méteres távot felemeltem 1000 méterre, a jóga pedig adott. Az mindig is működött. Két hete tartom ezt a tervet, de máris jobban érzem magam, és a problémás részek is fejlődésnek indultak.

Egyelőre úgy tűnik, hogy a munka-szabadidő egyensúlyt is sikerült eltalálnom. Végre van időm olvasni, ezzel élek is. Az elmúlt két hónapban három idegen nyelvű könyvet olvastam el; mindhárom nyelven egyet. Egy regényt James Herberttől angolul, egy Stephen King-novelláskötetet németül, és egy Ljudmila Ulickaja-novelláskötetet oroszul.

A Herbert-regény (The fog) isteni volt; megállapítottam, hogy a ködökkel csak a baj van, annak pedig külön örültem, hogy tudományos alapokra helyezte a történetet, amelyet gyönyörű brit angollal írt meg. Herbertet nem olvastam még magyarul, de ezután nem is tervezem.

Stephen Kingnek iszonyatosan jól áll a német nyelv, a fordító remek munkát végzett. Talán még jobbat, mint a magyar. Nem egy olyan novella volt a kötetben, amelytől németül rázott a hideg, míg magyarul kevésbé érintett meg. A német nyelvnek van egy hangulata, ami nagyon jól illik ezekhez a történetekhez, a hangutánzó és a hangulatfestő szavak pedig még egy lapáttal rátesznek erre. Más művét is szeretném még németül olvasni, remélhetőleg a könyvtárban találok.

Az Ulickaja-kötettel kicsit megszenvedtem. Sajnos nem volt nagy választék orosz nyelvű könyvekből a könyvtárban sem. A szerzők közül az ő nevét ismertem már hallomásból, ezért választottam ezt a könyvet. Egyrészt kíváncsi voltam, mennyire értek meg egy-egy történetet oroszul, másrészt ha már megszereztem a vizsgát, szeretném a tudásomat is szinten tartani. Vegyesek voltak az élményeim; volt, amit elég jól értettem, volt, amit szinte egyáltalán nem. Ezek főleg a leírások voltak, a párbeszédekkel és az alapsztorival egyiknél sem volt gond. Tanultam néhány új szót is. Valamelyik már az aktív szókincsbe is bekerült, a többi egyelőre passzív. Nem bánom, a semminél ez is több. Legközelebb valami könnyebbet választok, ha találok.

Most viszont jól fog már esni, ha magyar nyelvű könyvet nyithatok ki. Szeretem az idegen nyelveket, de most úgy érzem, hogy sok volt. Tartok egy kis szünetet, aztán visszatérek. De akkor váltogatni fogom a nyelveket. Egyet így, egyet úgy.

Összegezve: végre beköszöntött a nyugalom, és úgy tűnik, megindult a felfelé ívelés is. Remélhetőleg ezzel együtt elindul a blog is. Persze, ez már csak rajtam múlik. :)

Enni vagy nem enni - gondolatok az egészséges életmódról, és egy újabb küldetés befejezése

Érkezett hozzám nemrég egy kérés, miszerint írjak egy bejegyzést az étkezésről, egészséges életmódról. Épp kapóra jött, mivel a héten fejeztem be egy újabb, saját magam által kiszabott küldetést, ami ehhez a témához kapcsolódik.

Nem igazán vagyok megelégedve a testemmel. Akik ismernek, nem értik, miért; vékony vagyok, homokóra alakom van, és a lábaimon is látszik még, hogy anno napi 6 kilométert bicikliztem (3-ra volt az iskola). Mégis van valami, ami soha nem tetszett magamon, ez pedig a hasam. A gerincem túlzott homorúsága miatt jobban előredomborodik, mint kellene, emiatt soha nem lesz olyan lapos, amilyennek szeretném. A minap viszont tükörképemet vizsgálgatva megállapítottam, hogy nem csak a fenti probléma miatt néz ki úgy, ahogy. Aznap megfogadtam, hogy egy hónapra letiltok mindenfajta nasit. Chips, csoki, gumicukor, süti, stb. Csak a Nutellát és a fagyit hagytam meg, az előbbit azért, mert a Nutellás kenyér mindig is az egyik főétkezésem volt (általában a reggeli és/vagy az uzsonna), utóbbit pedig a nyárra való tekintettel. (Na persze. Inkább csak nem tudtam róluk lemondani.) Ezenkívül rendszeresebbé tettem a jógát és beiktattam plusz hasizomgyakorlatokat is. A hónap szépen lassan (vagyis nem annyira lassan) el is telt. Ez alatt az idő alatt nem álltam mérlegre, és nem is mértem se derékbőséget, se semmilyen bőséget. Mérlegre azóta sem álltam, de a mérőszalagot a kezembe vettem. Az eredmény: mínisz két centi a derékból, mínusz két centi a hasról, és mínusz öt centi mellről (nagy boldogságomra csak az úgynevezett melltartóháj tűnt el).

Hogy milyen volt ez az egy hónap nasi nélkül? Tulajdonképpen semmi extra. Az első két héten egyáltalán nem hiányzott. A második vége felé kezdett felébredni a sóvárgás, mert hát én hiába "diétázom", ha a velem élő(k) nem, és ő(k) bizony igényli(k) a nasit időnként, amit persze én viszek haza. A harmadik hét viszont pokoli volt. Bármit megadtam volna egy zacskó gumicukorért vagy egy Mars szeletért. Mégsem vettem. A negyedik hétre eltűnt a sóvárgás, és az utolsó édességmentes nap másnapján a jutalomnak szánt egy csomag Pilóta piskótatallért sem egyedül fogyasztottam el, és nem is azzal az érzéssel, hogy jajj, de hiányzott már. A további terv: edzés úgy, ahogy eddig, az édességet pedig az elveimhez mérten - akkor, amikor megkívánom.

Az elmúlt években mindig ahhoz tartottam magam, hogy "Egyél, amit akarsz!" Ha tanácsot kérnének tőlem, ugyanezt mondanám. Nyilván ez olyan embereknek szól, akiknek nem kell valamilyen betegség miatt (diabetes, Crohn, stb) egész életükben diétázniuk. De ha az ember egészséges, ne vonjon meg magától semmit. Igaz, én nem vagyok a szó orvosi értelmében teljesen egészséges; autoimmun pajzsmirigy-alulműködésem van.Mégis, amikor valakinek csak annyit mondok, hogy pajzsmirigyes vagyok, túlműködőnek hisznek, mert az alulműködés jellegzetes tünete a hízás, nálam viszont ez nincs. Ilyenkor jön a kérdés, hogy hogy csinálom, mit eszem. És a meglepő válasz: mindent. Lehet, hogy csak szerencsém van, bár több betegtől hallottam már, hogy ugyanezt az elvet követik, amit én, és jól vannak, míg nagyon sokan nagyon sokféle diétát próbáltak már, és se nem fogytak, se jobban nem érzik magukat. Persze elképzelhetőnek tartom azt is, hogy szerepet játszik benne a betegségtudat is. Én reggel beveszem a gyógyszert, félévente elmegyek kontrollra, hogy megnézzük, minden rendben van-e, és ezzel letudtam az egészet. Fel sem tűnik, hogy tulajdonképpen hormonzavaros vagyok, és valószínűleg egész életemben gyógyszeres kezelésre lesz szükségem. Nem gondolok bele. 5 éves korom óta ezzel élek, volt idő hozzászokni.

No de térjünk vissza ahhoz a bizonyos egészséges életmódhoz. Nem vagyok híve a túlzott egészségesen táplálkozásnak, ami manapság ennyire nagy divat lett. Részemről a dolog kimerül abban, hogy akkor eszem, amikor éhes vagyok, és annyit, amennyire a szervezetemnek szüksége van. Egy időben használtam kalóriatáblázatot kíváncsiságból, hogy tényleg beviszem-e a szükséges mennyiséget, és sokszor tapasztaltam azt, hogy mindenféle számolgatás meg gondolkozás nélkül szinte pontosan annyit viszek be. 

Időnként kicsit többet, időnként kicsit kevesebbet; ahogy a szervezet épp kívánja. Általában egy "zabálós nap" után egy "koplalós nap" szokott jönni, teljesen magától, nem kényszerből. Később aztán merő feledékenységből elhagytam a számolgatást, de az adagokhoz tartom magam. Eszem szénhidrátot, eszem húst szinte minden nap, nem csak fehéret, vöröset is, és nem csak gyümölcsöt nassolok. Nem érdekel, hogy bio vagy nem bio, és az sem, ha még este fél tizenegykor pizzát eszem. Ha valami ételt vagy édességet nagyon megkívánok, megfőzöm, megveszem; hozzájutok valahogy. Mert a szervezet jobban tudja, hogy mire van szüksége. Így jelez, ha valamiből hiány van. Dietetikus tanácsa, hogy ha valami után nagyon sóvárgunk, akkor azt meg kell enni, ha diétázunk, akkor is, mert a szervezetben ilyenkor hiány van valamiből, amit a kívánt étel tartalmaz. Ezt a tanácsot követem én is a mindennapjaimban, és javaslom is mindenkinek.

A diétáknál sokkal fontosabbnak tartom a mozgást. Ki kell tapasztalni, hogy kinek mi a megfelelő forma, mi az, amit a mindennapjaiba be tud építeni, és élvezi is. Nekem a jóga vált be egyrészt a kis intenzitása miatt, másrészt a fentebb említett gerincprobléma miatt is, plusz nem is gondolná az ember, hogy milyen izomláz tud kialakulni akár egy félórás gyakorlástól is, pedig látszólag csak ide-oda hajolgatunk, nyújtunk, stb. Kisebb-nagyobb megszakításokkal 5 éve csinálom; most épp jobban belefér az időmbe, máskor pedig egyáltalán nem.

Oldalakat lehetne ezzel a témával megtölteni, de nem szándékozom ezt tenni. Lényeg a lényeg: egyél amit akarsz, egyél, amit szeretsz, és keress valami testhezálló sportot, és ami még nagyon fontos: pihenj és aludj eleget! (Próbáltam kevésbé női magazinosan megfogalmazni, de nem sikerült. Bocsi. ^^)