Miért viselek fűzőt?

Kevés olyan hölgyet ismerek szubkultúrán belül, aki ne élne-halna a fűzőkért. A legtöbben, ha nem is minden nap, de eseményeken, fotózásokon előszeretettel viseljük. Miért? Mert különleges. Mert megosztó. Mert gyönyörű. Mert nőies. Mert jól kombinálható. Mert segít egyenesen tartani a hátat. És nem utolsósorban: mert formáz!

Ezt a ruhadarabot mindenki ismeri, aki egyszer is látott viktoriánus korban játszódó filmet, vagy jártas a régebbi korok divatjában. A többség nincs túl jó véleménnyel róla: egészségtelen, kényelmetlen, stb. Talán azt nem is tudják, hogy a mai kor fűzőinek nem egészen ugyanaz a funkciója, mint az őseiknek.

Ma már ezt a ruhadarabot nem fehérneműként, hanem önálló felsőként, vagy a blúz kiegészítőjeként viseljük. Ez részben a fűző kialakításától, részben egyéni döntésünktől függ. A teljes alakos fűzőket hordhatjuk önmagukban (még melltartó sem kell hozzá), hidegebb időben, vagy ha nem szeretnénk láttatni a vállunkat, hátunkat, akkor boleróval, illetve bármilyen blúz fölé is felvehetjük. A derékfűzőket, melyek mell alatt végződnek (vagy kezdődnek, attól függ, melyik irányból nézzük), szinte csak valamilyen másik felsőrész felett viseljük. Én legalábbis. Vannak viszont nálam merészebbek is, akik például csak szegecses melltartót, vagy egy necc felsőt (és fekete melltartót) vesznek felülre. Fesztiválon simán elfér ez is, de aki a hétköznapokban jelenik meg így, annak is egészségére.

Egyénileg változik, hogy ki mennyire szereti karcsúsításra használni a fűzőjét, és persze típustól is függ, hogy az adott darabbal milyen mértékben lehet ezt megtenni. Műanyag merevítőkkel rendelkező fűzővel kevésbé, acélmerevítőssel számottevően lehet a derekat formázni. Akár kicsit húzzuk meg, akár nagyon, a homokóra alakot biztosítja annak is, akinek a genetika nem ilyet adott. Az ún. waist training lényege pedig pontosan az, hogy fokozatosan egyre szorosabb befűzést alkalmazunk, ami a derék karcsúsodását (extrém esetben deformitásokat) eredményezi. Fontos, hogy túlzásokba ne essünk, és az egészségünket ne veszélyeztessük csak azért, hogy a vékonyabb derekat magunkénak tudhassuk!

Személy szerint én nem szeretem a saját derékméretemnél szorosabbra húzni; a kezem mindig aláfér, ahogy ezt demonstrálni is szoktam. Egyrészt fáj, másrészt azon szerencsések közé tartozom, akik az arányaikat tekintve közelítenek a 90-60-90-hez (habár én mindhárom számot felülről súrolom). Kérdezhetitek, hogy akkor minek nekem fűző. Hát azért, mert hiába a homokóra alak, ha alacsonyra nőttem, és bár vékony, de rövid derekat kaptam, ami nagyon könnyen el tud veszni a nem megfelelő öltözékben. A fűző segít abban, hogy hosszabbnak láttassa a derekamat, ezáltal kiemelje azt, amit a természet egyébként megoldott. Elég lenne egy megfelelően elhelyezett öv is, viszont az nem takarja a számomra problémás részeket (az alhasamat), a fűző viszont igen. Plusz, ahogy már fentebb is említettem, segít egyenesen tartani a hátamat, ami nekem a gerincferdülés miatt is jó, és azért is, mert nélküle hajlamos vagyok a hanyag tartásra. Természetesen az erősítő tornát és a gyógyfűzőt nem helyettesíti azok esetében, akiknek ezek valamelyikére szükségük van.

Hogy kapok benne levegőt? Hogy tudok benne enni? Lehajolni, cipőt kötni? A válasz: egyszerűen. Megszoktam, megtanultam.  Minél többször viseli az ember lánya, annál kevésbé lesz fontos a fűző és a cipő felvételének sorrendje. Énekelni is megtanultam benne, ami speciálisabb légzést igényel. Az egyetem alatt és az első munkás évemben szinte minden nap viseltem fűzőt. Derékfűzőkből egy kisebb gyűjteményem van már, és tavaly beszereztem az első teljes alakos acélmerevítős darabot is. Az utóbbi időben, ahogy megszaporodtak az énekes napjaim, ezen a szokásomon lazítottam. Kóruspróbára és magánénekre már inkább fűző nélkül megyek – ugyan megtanultam, hogyan lélegezzek megfelelően akkor is, ha rajtam van, egyszerűbb, ha nincs. Nagyobb étkezéseknél szintén előnyösebb. J

Végezetül álljon itt néhány kép rólam, hogy lássátok, nem olyan borzasztó ruhadarab ez. A képeket korábbi bejegyzésekben, egyéb felületeken már láthattátok.

Bogár Nikolett, Túry Ferenc - A divatipar és az evészavarok. A kifutók veszélyei

Az év végi kihívások teljesítése után még maradt annyi nap az évből, hogy néhány rövidebb kötetet elolvassak, ezzel növelve az elolvasott könyvek és az oldalak számát. Azt akartam, hogy a zsúfoltság ellenére ez a könyv még mindenképp beférjen idénre.

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Kiadás éve: 2019

Oldalszám: 180

 A fülszöveg:

„A ​kötet a modellvilágba kalauzolja olvasóit személyes élmények és
a modellek körében végzett felmérés adatai alapján. A modellek életének hétköznapjai korántsem olyan vonzóak, mint azt a laikus közönség gondolja.
A testalak kontrollálásának feladata igen sok modell esetében napi nehézséget jelent. Ennek következménye a modellek körében gyakori evészavarok megjelenése. Az anorexia nervosa a kóros soványsággal, a bulimia nervosa pedig a túlevésekkel és önhánytatással járó pszichiátriai kórkép. Jól ismert, hogy az evészavarok kialakulásában a modern kor karcsúságideálja kifejezett kockázati tényező. Ezt az ideált pedig a divatot kialakító személyek tartják fenn, s a modellek közvetítik. Természetesen a divat alakítása nem tudatos folyamat, hanem az aktuális kulturális közeg eszményeinek felel meg. Komplex jelenségről van tehát szó, amelyben sok szereplő vesz részt, s a felelősségek is több színtéren oszlanak meg.
A kötet igyekszik a divat jelenségének társadalmi-kulturális hátterét is megvilágítani. A karcsúságideál tekintetében az emberi test értéke is előtérbe kerül: mennyire fontos az, hogy egészséges testet tartsunk fenn, illetve mennyire élhetünk vissza a testünkkel? Továbbá: mennyire élhetnek vissza mások a testünkkel bizonyos kulturális ideálok jegyében? Mi a teendője az egészségpolitikának, milyen szabályzókra van szükség, hogy az egészség fenntartása alapvető érték maradjon? A kérdések egyszerűeknek látszanak, de nem azok: egy sokszereplős játék részesei vagyunk, ahol a játékszabályok nem mindig tiszták. Komoly bioetikai kérdésekről van szó.
A divatipar nyomása nem csupán egy kulturális szegmens problémakörét jelenti, hanem a modelltanulás folytán igen erős hatása van az átlagnépesség testalakjára, s meglehetősen közvetlen módon az egészségi állapotunkra is. A divatmodellek alkalmazásának szabályozása tehát népegészségügyi vonatkozásokat is jelent. Ha a könyv hozzájárul ahhoz, hogy ez a szándék az egészségpolitikai döntéshozókban is erősödjön, megérte megírni. (A szerzők)”

Nehéz nem elfogultnak lenni az értékeléssel, ugyanis az első szerző, Bogár Nikolett csoporttársam volt az egyetemen. Nagyon kedves, értelmes lány, hihetetlen, mikre képes (pl vizsgaidőszakban), az életmódja is rendkívül motiváló. Ugyan nem tartoztunk egymás legközelebbi barátai közé, jóban voltunk, és a bizalmába fogadott annyira, hogy mesélt nekem a könyvben is olvasható személyes élményeiről, problémáiról. Épp ezért nagyon örültem, amikor ez a kötet megjelent, először angol nyelven.

Már ekkor eldöntöttem, hogy meg fogom venni, és el fogom olvasni. Sajnos ezt elég sokáig sikerült elhúznom (Nikitől innen is bocsi!), egészen addig, míg a magyar kiadás is napvilágot látott. Ezt jelzésnek vettem, hogy most már nem halogathatom, így karácsony előtt megrendeltem, és meg is érkezett. A Viharsziget befejezése után, december 25-én el is kezdtem, és 29-én éjszaka (röviddel éjfél után) be is fejeztem – a viszonylagos lassúság a december 28-i Igazából karácsony fellépésnek és a megelőző napon a hosszú próbának köszönhető (amit természetesen nem bánok, hiszen fantasztikus volt).

A kötetben leírtak számomra kevés újdonságot adtak, mivel egy részükről tudtam Niki és a tanulmányaim által, és más részükről is volt némi fogalmam vagy legalább elképzelésem, amelyek a könyv elolvasása által megerősítést nyertek. Laikusok számára viszont mindenképpen hasznos információkkal szolgál. Tisztázza az evészavarok fogalmát – melyik mit jelent pontosan, miről lehet felismerni, és milyen populációban (kik között) a leggyakoribb.

Niki karrierútja egyszerre érdekes és megdöbbentő. Nem kimondottan maximalistának ismertem meg, de azt én is láttam az egyetemi éveink alatt, hogy a legjobbra törekedett mindenben, amihez csak hozzányúlt, természetesen sikerrel. Ez látszik a fejezetben leírtakban is. Szépen bemutatja azt is, mennyire képes az ember tudata beszűkülni, és csak a testméreteire koncentrálni, ha stressznek teszik ki, miket képes ilyen állapotban megtenni a cél érdekében, amik egy hétköznapi embernek eszébe sem jutnának – például a kar és a comb vastagságának mérése a hüvelyk- és mutatóujjak segítségével. Megjegyzem, amikor erről olvastam, a módszert én is kipróbáltam, és jót nevettem magamon, amikor tapasztaltam, hogy a csuklómat sem érem át a hüvelyk- és a mutatóujjammal, két-két ujjam pedig a vádlimnál megakad. Megállapíthatom, hogy topmodell már nem leszek – amúgy is túl alacsony lennék…

A számomra ismeretlen és még megdöbbentőbb dolgok abban a fejezetben jöttek elő, amelyben a most dolgozó és korábbi modellek, ügynökök és tervezők által kitöltött kérdőív eredményeit elemzik a szerzők. Azt láttam, hogy szinte az összes modell ugyanazokkal a problémákkal küzdött, mintha az alapszemélyiségük teljesen egyforma lenne –szorongó, kvázimaximalista, elégedetlen. Ez kevésbé lepett meg, mint az ügynökök és a tervezők hozzáállása.

A modelleket szinte csak vállfaként kezelik (ezért is vannak az egyenméretek, egyforma smink, egyforma haj, és a kifutón is emiatt kell a legegyszerűbben, kifejezéstelen arccal végigvonulniuk), mert a bemutatókon a ruha a lényeg, nem pedig a modell. A gond ezzel az, hogy jó esetben nem a vállfa fogja megvenni és viselni a bemutatott ruhát, hanem hús-vér nők, akik a legkevésbé sem hasonlítanak a modellekre. Emiatt a ruhák rajtuk egyáltalán nem úgy fognak állni, ami további konfliktusokhoz vezet a fogyasztók részéről – a modellen olyan jól állt, rajtam miért nem, én biztos túl kövér vagyok, stb.

Ebben és a szigorú méretkövetelményekben maguk a modellek is változást szeretnének. Utóbbi esetében a legtöbben bizonyos fokú rugalmasságot szeretnének; pl. az elvárt 90 cm-es csípőméret helyett egy tágabb tartományt adjanak meg, és ne utasítsanak el egy munkától senkit azért, mert fizikailag lehetetlen 90 cm-re vagy az alá tornázni a csípőméretét . Ha arra gondolok, hogy nekem a 163 centimhez van egy közel 100-as csípőm, belegondolni is szörnyű, hogy egy 180 cm magas nőtől 90-et vagy az alatti méretet követelnek meg . Nagyjából lehetetlent kívánnak. Az én olvasatomban ez nagyfokú dilettantizmusról (hozzá nem értésről) tesz tanúbizonyságot. Mintha a tervezőknek és az ügynököknek fogalmuk sem lenne arról, hogy néz ki és hogyan működik a női test – az egyik megkérdezett modell is hasonlóképpen nyilatkozott. Másvalaki pedig azt mondta, hogy amíg homoszexuális férfiak terveznek ruhákat nőkre, addig nagy változás nem is lesz várható. Nem magával a szexuális irányultsággal van a baj (mindenki azt szeret, akit akar), hanem azzal, hogy emiatt a férfias alakot tartják ideálisnak – keskeny derék, keskeny csípő -, ami egy nőnek talán a legkisebb valószínűséggel van.

Meglepőnek találtam azt is, hogy a divatiparban mennyire más léptékekkel mérnek: a 75/C-s mellméret túl nagy (ami még leglepőbb, hogy ezt szilikonnak nézték – megint csak dilettáns módon), a 27 éves pedig már érett korú. Előbbi a fent leírtak alapján érthető, utóbbi pedig abból a szempontból válik érthetővé, hogy a lányok jóval korábban, 13-14 évesen kezdik a modellszakmát. Kétszer ennyi idősen, vagy még korábban általában már abbahagyják.

Szemléletváltásra van szükség tervezői és ügynöki oldalról is, de véleményem szerint a legnagyobb változást fogyasztói nyomásra lehetne elérni. Ha nem lenne kereslet a betegesen sovány modellekre, a kínálat is előbb-utóbb csökkenne. Ha az egészséges testképet közvetítenék, szintén lehetne változás. Ez nagyon fontos lenne, mivel nem csak a modellként dolgozó fiatal lányok és fiúk, de az őket követő és bálványozó tizen- és huszonévesek egészsége van veszélyben a divatipar embertelen követelményei miatt.

Összességében hasznos olvasmánynak találtam, negatívumként jegyezném meg bizonyos (szak)szavak használatát, amelyek laikus olvasónak nem biztos, hogy értelmező szótár nélkül mondanak valamit (pl. implicit és explicit), illetve számomra zavaró volt a zárójeles forrásmegjelölés mondat közben vagy a mondat végén. Ez kissé megakasztja az olvasást, célszerűbb lenne ezeket lábjegyzetként kezelni, vagy számokkal megjelölni, ha már a kötet végén úgyis van irodalomlista. Tankönyvként, szakkönyvként kezelve egyik sem gond, de ha a nagyközönségnek is szánják a szerzők, kevésbé szerencsés.

Végezetül: büszke vagyok arra, hogy ismerhetem Nikit, és rá is, azért, amit eddig elért az életében, és ezért a könyvért is. Innen is további sikereket kívánok Neked! J

4/5

Nem a márka teszi a goth-ot

Az öltözködés fontos elem az életünkben, ruházatunk ugyanis sok mindent elárul rólunk; megmutathatjuk vele tudatosan is, kik vagyunk, de akaratunkon kívül is leolvashatók rólunk bizonyos jegyek. A különböző szubkultúráknál a ruha még inkább az önkifejezést szolgálja, épp ezért szinte mindegyiknél felfedezhetők jellegzetességek: a rappereknél a lógó ülepű nadrág, hosszú póló és baseball (vagy ahhoz hasonló) sapka hátrafelé álló ellenzővel, a rockereknél és metalosoknál az acélbetétes bakancs és a zenekaros pólók, a gothoknál pedig a további típusoktól függően a necc felsők, kesztyűk és harisnyák, csipkével díszített, vagy abból készült ruhadarabok, a fűzők, csak hogy a legáltalánosabbakat említsem.

Utóbbira a ruhaipar egy komplett ága épült fel: egymást váltják a különböző márkák és webshopjaik, akiktől ruhákat, cipőket, kiegészítőket rendelhetünk. Ilyen például a Punkrave, a Draculaclothing, The Gothic Shop, a Hellbunny, a Poizen Industries, a Moonmaiden, a Sinister, a Restyle és a Killstar, és még rajtuk kívül rengetegen vannak, akikről nem is hallottam. Vannak köztük viszonteladók, és saját készítésű termékeket forgalmazók is, az árak pedig a „kicsit még gyűjtök rá”-tól a „majd egy másik életben lesz ilyenem”-ig terjednek. Aki megengedheti magának, az él is a lehetőséggel, hogy ezektől a készítőktől vásároljon. Ezzel nincs is semmi gond. Azzal véleményem szerint már sokkal inkább van, ha a szubkultúra azt kezdi sugallni a tagjainak, hogy nem a közösségbe valók, ha nincsenek ilyen ruháik.

A goth-ot viszont nem a márka teszi. Nem attól lesz valaki trú, vagy még trúbb, mert az egész ruhatára az említett webshopokban kapható darabokból áll, és senki sem kevesebb attól, hogy turkálóból, másodkézből, AliExpresszről vagy az eBay-ről szerzi be a ruháit. Minőségben lehet, hogy egy eBay-es szoknya gyengébb, mint egy draculaclothingos, a turkálóhoz pedig szerencse is kell, továbbá ott van az a körülmény is, hogy az embernek van-e lehetősége és igénye arra, hogy drága ruhákat viseljen. Ha valakinek olyan a munkája, ahol dress code van, vigyázni kellene a ruhára (vagy nem tud vigyázni a ruhára), és csak a szabadnapokon tudja vállalni a szubkultúrába tartozását, akkor az égvilágon semmi értelme nincs annak, hogy felhalmozzon egy rakás fűzőt, csipke felsőt, vagy abroncsos szoknyát.

Azért pedig főleg nem szabad kisebbségi érzést kelteni senkiben, mert nem engedheti meg magának a márkás holmikat. Turkálókban (főleg a vidékiekben) igazi kincseket lehet találni, ha az ember kitartó, ha pedig van hozzá tehetsége, maga is elkészítheti álmai darabjait egy kis átalakítással.

Én magam valahol középtájon vagyok; rendeltem már a fentiek némelyikétől, de vannak másodkézből származó és eBay-es és nagyon régi ruhadarabjaim is, utóbbiakból olyan is van, amely nem kifejezetten goth stílusú, de igyekszem úgy kombinálni, hogy a végeredmény az legyen. Kevésbé lennék goth ezek miatt? Nem hinném, ahogy azt sem, hogy a megengedhető márkás dolgokból összeállított öltözék minden esetben messze túlszárnyalja a nem márkás dolgokból összeállítottat. Ennek szemléltetésére álljon itt néhány kép, melyek a közelmúltból ismerősek lehetnek.

A fenti két képen két márkát viselek: a blúz a Punkrave-től, a szoknya a Moonmaiden Gothic Clothing-tól van.

Éles kontrasztként: a szoknya idén lesz tíz éves, a mídert pedig egy használtcikk-kereskedőnél találtam, egy Mátyás királyért hoztam el. A bolerót a New Yorkerben vettem, amikor még jobb minőségű árukat kínáltak. Ugye, hogy nem olyan nagy a különbség?

Itt egy Draculaclothing-blúz van rajtam, egy Burleska-fűzővel (ez utóbbit ajándékba kaptam egy volt kolléganőmtől), a szoknyát egy csoportban vettem másodkézből.

Ennél a két összeállításnál a fűzők származnak a Draculaclothing-tól, a szoknya és a felső turis mindkét esetben.

Még egy vegyes összeállítás: szoknya és fűző: Draculaclothing, blúz: egy soproni turkáló.

A képen szereplő darabok közül a cipő volt a legdrágább.

A bal oldali képen csak a kesztyű webshopos: Fantasmagoria, a szoknyát eBay-ről rendeltem, a blúz pedig egy Hellbunny-kópia, varrónő készítette. A jobb oldalin a fűző draculaclothingos, a szoknya a már említett tíz éves darab, a felső pedig egy szintén sokéves, nem is emlékszem, honnan van.

Általában márkás ruhát márkással, nem márkásat pedig nem márkással párosítok, de ha az összkép megkívánja, eltérek ettől. Az pedig valahol jó érzéssel tölt el, ha olyan napon dicsérik meg a szerelésemet, amikor egyetlen drága darabot sem tartalmaz. Mert néha a kevesebb tényleg több. Nektek melyik összeállítás tetszett a legjobban? 

Pántok nélkül

A héten egy számomra különleges ruhadarabbal, egy pánt nélküli melltartóval lettem gazdagabb. Hogy miért nagy szám ez? Máris mondom.

Mi, nők, vegyes véleménnyel vagyunk a melltartóról. Sokan szükséges rossznak tartják; valaminek, amit azért kell viselni, mert a társadalom ezt kívánja; valaminek, ami itt szorít, ott nyom, amott vág, és az ember lánya alig várja, hogy hazaérjen, és levehesse, ezáltal megkönnyebbülhessen. Én soha nem tartoztam ebbe a csoportba. Bár sokáig én sem a legmegfelelőbb méretet hordtam (és ennek látom is a kárát), sohasem éreztem, hogy kényelmetlen lenne, vagy hogy bárki kényszerítené a viselését. Magam miatt viselem; a hátam miatt, a gerincem miatt.

Néhány éve jöttek divatba a pánt nélküli változatok. Csak egy keresztpánt, meg a kosarak, semmi más. Nincsenek bevágó, ruha alól kivillanó, de legalább megegyező színű, vagy a ruháétól eltérő színű pántok, és nincsenek szilikonpántok sem, amelyek újabban egyébként is cikinek számítanak (amit egyébként nem értek; ha már látszódnia kell, inkább egy ilyen villanjon ki, mint egy fehér a fekete ruha alól, neadjisten fordítva). Sokan szeretik, mert egyfajta szabadságot ad, és a pánt nélküli vagy spagettipántos felsők alá is ez a legideálisabb.

Évek óta szerettem volna én is egy ilyet, viszont sehol nem kaptam. Mit is gondolok én, hogy D kosár fölött egyáltalán gyártanak? Hiszen nem tartja meg. – mondták. Ha elvétve mégis láttam, a magas ára miatt vetettem el, így lemondtam róla. Nem az én méretemnek való, nem lesz ilyenem. A sztorihoz hozzátartozik, hogy az én méretem itthon extrémnek számít a kis kör- és nagy kosármérettel, tehát akárhol normál melltartót sem kapok, nemhogy pánt nélkülit; egyáltalán, igényeim se nagyon legyenek – gondoltam én, amíg meg nem találtam azt a fehérneműboltot, ahová azóta is rendszeresen járok. A bolt Valentin Fehérnemű néven fut, Budapesten található, a Nyugatitól nem messze. (És most jön a reklám.)

Különleges méretekkel foglalkoznak, és nem csak a klasszikus fekete, fehér és testszínű darabokból lehet válogatni. Az eladó hölgyek hihetetlen szakértelemmel rendelkeznek, és nagyon kedvesek. Ha először járunk náluk, az első dolog, ami előkerül, a mérőszalag, melynek segítségével meghatározzák a méretet legalább hozzávetőlegesen, ugyanis előfordulhat, hogy a mérőszalag is csal egy picit (az én méretem a szalag szerint 70/F lenne, viszont az igazi a 65/G – ebben érzem magam kényelmesen, ebben érzem a megfelelő tartást, a nagyobban nem). Utána jönnek a termékek, először a tényleges méret meghatározására, és csak azután jön a szín és a fazon. Mivel már lassan 4 éve ismerem ezt a helyet, az eladó hölgyek megismernek, és fejből tudják a méretemet, csak azt kell mondanom, hogy most épp milyen fazonért jöttem.

Így volt ez ezen a héten is. A pánt nélküli darabokról már hírt adtak a facebook oldalukon (fentebb, a bolt nevére kattintva ez jön elő), így tudtam, hogy az én méretemben is kapható, így ismét elgondolkodtam a vásárláson. Tulajdonképpen két dolog kötött vacilláltam; egy teljes alakos acélmerevítős fűző és a pánt nélküli melltartó között. Jelenleg egyetlen teljes alakos fűzőm van, ami műanyag merevítőkkel rendelkezik, és ezt is csak boleróval, vagy más felsőre véve tudom hordani. Melltartó nélkül is lehetne, de nem szeretem; először úgy hordtam, ami azért előnytelen, mert a merevítők nem egy előre domború formát vettek fel, hanem laposak maradtak. A mellem tehát a nyakamba nyomva, de oldalról nézve deszka is lehetnék. Egy másik fűzőnél, amiből azóta sajnos kifogytam, már okosabb voltam, és vettem alá melltartót, viszont az összképet eléggé rombolták a pántok, emiatt mindig boleróval viseltem. Ezen okok miatt a leendő acélos fűzőt is melltartóval tervezem viselni, aztán ha szép formájúra tört be, lehet, hogy elhagyom, addig viszont csak a fenti módokon tudnám felvenni, nyáron pedig egyik is, másik is elég meleg (tudom, én hülye, minek veszek fűzőt nyáron… De a goth nyáron is goth).  A megoldást az jelentette, ha a fűzővásárlást elhalasztom, és beszerzem a régóta vágyott pánt nélküli melltartót, így ellátogattam az említett üzletbe. Ha azt mondom, hogy fél órát töltöttem bent, azzal sokat mondok. Előkerült a neten már látott csodadarab. Miután megtaláltuk a megfelelő méretet (ami végül nem 65/G lett, hanem 70/H- ezen már én is sokkolódtam egy kicsit), és az eladó hölgyek meggyőztek, hogy hiába érzem úgy, NEM fog leesni, fizettem, és nagy boldogan hazaBKV-ztam.

A terméktesztre másnap kerítettem sort. Egy nyakpántos felsőt vettem fel, ami már önmagában is tetszett a már megszokott, kilógó fekete pántok nélkül, az összképen még többet dobott egy derékfűző. A pánt nélküli melltartó hiányossága, hogy a pántok levételével a formázó funkcióját is elveszíti. Ezt azonban az én esetemben megoldotta a ruha és a fűző.

Tényleg nem esett le, hála a szilikoncsíkoknak, és tényleg nem hiányoztak a pántok; a széles keresztpánt a megfelelő merevítéssel és varrásokkal biztosította a kellő tartást. A nap végére nem fájt sem a hátam, sem a nyakam. Nagyon elégedett vagyok, abszolút nem bántam meg, hogy adtam neki egy esélyt. Miért is nem tettem korábban, ez alatt a 4 év alatt?!

Meleg szívvel ajánlom az üzletet is mindenkinek,

·         Aki még nem volt itt,

·         Aki nem tudja a méretét, vagy

·         Nem találja megfelelő melltartót

·         Aki egy olyan üzletben szeretne vásárolni, ahol foglalkoznak vele,

Mégpedig azért, mert

·         Kedvesen és szakértelemmel fogadnak,

·         Megmondják, ha valami nem megfelelő, nem áll jól

·         Nem engednek elégedetlenül távozni; addig adogatják a termékeket a próbafülkébe, amíg meg nem találjátok a tökéleteset

·         Bár a termékek nem olcsók, strapabírók, nem bolyhosodnak, nem, illetve alig nyúlnak, és ha az ember lányának nem változik a mérete, éveken keresztül kiszolgálják.

  Ez itt a reklám vége.

  Ezt hallgattam közben: Priest – New Flesh album

Mese egy babonáról

Két hete már, hogy a már említett, napi színekre vonatkozó babonával szakítottam. Jelentem, jól vagyok!

Nagyon régen, még általános iskolás koromban olvastam valahol arról, hogy a színek szerencsét hoznak. Nem emlékszem már a cikkre, de a lényege az volt, hogy minden naphoz megadott egy színt, amit viselni kell ahhoz, hogy a nap szerencsés legyen. Először nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, de egy idő után megfogalmazódott, hogy ki kellene próbálni. Hittem is meg nem is, de amennyire tudtam, megpróbáltam követni az előírást: hétfőre fehér, keddre piros, szerdára lila, csütörtökre kék, péntekre zöld, szombatra fekete, vasárnapra arany (ezt sárgával helyettesítettem). Nem emlékszem, hogy működött-e, arra se, hogy miért hagytam fel vele akkor, de biztos, hogy nem tartott ki sokáig ennek az új szabályrendszernek a követése. A gimnáziumi évek alatt is megjelent egy-egy hónapra, de vagy meguntam, vagy egyéb okból ismételten felhagytam vele, ezúttal hosszabb időre, már-már el is feledkeztem róla.

Az egyetemi évek alatt aztán megint eszembe jutott, ahogy az önmagam kiteljesedése felé vezető utat kezdtem járni. Jobban kezdett érdekelni a wicca vallás, ahol szintén szerepelnek színek a különböző rituálékhoz, és valamiképpen összemostam a kettőt, illetve a hármat, a goth stílust figyelembe véve. Az alap mindig a fekete volt, ehhez társítottam az adott naphoz rendelt színt. Ekkor már tényleg elhittem, hogy ezen múlik, hogy aznap jó napom van-e, sikerül-e a vizsga, stb. Az élet közben persze időnként jelezte, hogy nem így van; hiába viseltem a kék fűzőmet a fehér blúz fölött egy csütörtöki vizsgán, ha egy olyan tételt sikerült kihúznom, amihez nem sok közöm volt. Kék ide vagy oda, megbuktam. Mégis úgy éreztem, hogy a részemmé vált az, hogy az adott naphoz rendelt színt viseljem. Az igazság az, hogy csak megszoktam.

Kérdezték páran, akiknek elmeséltem, hogy így öltözöm, hogy nem kötöttség-e ez. Tulajdonképpen sokáig fel sem merült bennem, hogy az. Inkább egyfajta segítségnek éltem meg az örök "mit vegyek fel?" kérdésnél. Sokkal egyszerűbb volt reggel a döntés úgy, hogy ma kedd van, piros nap, így nem kellett az egész szekrényben keresgélni az aznapi összeállítás darabjait. Az, hogy a kedd piros nap, leszűkítette a lehetőségek számát, így megkönnyítette a választást. Itt jöhet a másik kérdés, amit nemrég egy kolléganőm tett fel nekem: "És mi van akkor, ha aznap nincs kedved az adott színhez?"  Valami olyasmit válaszoltam, hogy ez nem szokott előfordulni; később jöttem rá, hogy ez csak félig igaz.

Ez a kérdés indított el végül egy folyamatot bennem, aminek hatására átértékeltem ezt a dolgot. Két éven át töretlenül tartottam magam valamihez, amit gyerekfejjel olvastam, nem is igazán működik, és mellesleg a wicca sehol sem írja, hogy ezt kell, így kell. Ennek kapcsán gondolkoztam el azon, hogy vajon miért így párosították a színeket és a napokat. Körülbelül a fele érthető, a fele nem. Vasárnap, arany/sárga: Sunday = a Nap napja. A Nap arany, sárga, narancs; ez rendben van. Hétfő, fehér (ezt gyakran ezüsttel helyettesítettem): Monday => "Moonday" = a Hold napja. A Holdhoz köthető az ezüst, ez is rendben van. Amikor erre rájöttem, felvetődött, hogy lehet, hogy a többi napnál is a bolygóhoz köthető szín van, és így értelmet is nyerne. Utánanéztem, hogy az az ezotéria melyik naphoz melyik bolygót rendeli. A keddhez a Marsot. A Mars a vörös bolygó, tehát stimmel a piros. A szerdához a Merkúrt. A bolygó színe itt nem segít, így megint segítségül hívtam az angol nyelvet: Mercury. A szó a higanyt is jelenti. A higany folyékony fém, ami egy elég furcsa párosítás. Ahogy a kék és a piros is, amelyből kijön a lila. Csütörtökhöz tartozik a Jupiter. Itt a római főistenre asszociálva érthető a kék, amit alapvetően egy férfias színnek gondolunk. A péntekhez a Vénusz tartozik. Itt se a római mitológia nem működik, de még a görög se. Lehet viszont azt mondani, hogy a péntek =Friday/Freitag => "szabad nap". A hét utolsó munkanapján zöld jelzést kapsz az esti programhoz. A szombathoz a Szaturnuszt rendelik, az angol neve is mutatja: Saturday. Ez így még nem tisztázza, hogy miért feketét kell viselni. A szombat héber nyelvű elnevezése viszont segít: Sabbath. Innen már csak egy lépés, hogy ebből Black Sabbath legyen. Voilá!

A legtöbb magyarázatot én kreáltam magamnak. E tény is látszik rajtuk, valamint az is, hogy közel sem egységesek ezek a magyarázatok, mind a hétre nem lehet ugyanazt ráhúzni, amiből az következik, hogy a párosításnak ilyen alapja biztosan nincs, és másmilyet sem találtam, így nagy valószínűséggel semmilyen alapja sincs. Ez volt az egyik ok, amiért úgy döntöttem, hogy felhagyok vele. A másik pedig az volt, hogy végignéztem az összes képet, amit két év alatt magamról és a szettjeimről készítettem, és megállapítottam, hogy sokkal jobbak voltak azok az összeállítások, amelyeknél nem törődtem azzal, hogy milyen nap van, csak felvettem, amihez kedvem volt. A sminknél szintúgy - szebbek és jobbak voltak a régiek. (A képek egyébként kezdetben az előző barátom kedvéért készültek; ritkán találkoztunk, de mindig tudni akarta, hogy hogy nézek ki aznap, ezért lefotóztam és elküldtem neki. Aztán amikor már túl sok helyet foglaltak a képek a telefonon, felmásoltam őket a laptopomra. Azóta is megvannak, és ez lehet, hogy furcsán hangzik, de időnként visszanézve őket, hatalmas segítséget nyújtottak ahhoz, hogy meglássam, ha valami különösen előnyös, vagy különösen előnytelen.) Ezen a ponton döntöttem el, hogy nem várom meg sem a naptári újévet, sem Halloweent (a wicca/pagan) újévet, hogy "levetkőzzem" ezt a szokást. Azt hiszem, ez most már végleges.

A színeket azóta sem hagytam el, mert szinte mindegyiket nagyon megszerettem. Mostanában inkább a harmóniára törekszem, ezért most éppen aszerint válogatok, hogy a heti körömszínemmel passzol-e. Így a múlt héten végig zöldben jártam, ezen a héten kékben. Hogy a jövő héten mi lesz, még nem döntöttem el. Egyszer lehet, hogy ezt a kényszert is elhagyom, és belátom, hogy nem kell mindennek tökéletesnek lennie. Egyelőre a megfelelési kényszer erősebb. Az viszont biztos, hogy ez a döntés is egy jele annak, hogy az életemben egy új korszak kezdődött el. Lehet, hogy tényleg a 25 év a kamaszkor vége?

Végezetül jöjjön néhány kép: szombaton és vasárnap fekete és sárga helyett mindkét nap piros, és néhány jobban sikerült szemsmink az elmúlt két hétből.

Ezt itt úgy hívják: Legyen benne az összes szín a NYX Fire palettáról!

Ez itt az éjszaka és a sarki fény.

Ez pedig a mindegy, csak valahova hadd tegyem bele a Venom-ot!

Quality by Design

A következő poszt részben egy újdonsült barátommal való beszélgetés, részben pedig egy kedvelt ruhadarab elvesztése és utódjának keresése eredményeképp fogalmazódott meg. Volt egy bordó, merevítős míderem, nagyon szerettem, hordtam is sokat, ami a merevítők elhajlásán látszott leginkább. Egy ideje fontolgattam már a cseréjüket, de mindig halasztgattam, helyette vasalóval egyengettem ki őket időnként. Legutóbb viszont nem voltam elég óvatos, és ezt az anyag bánta. Menthetetlen. Puff neki, oda a vámpírruhám. Na jó, keressünk akkor helyette valamit. De hol?

Quality by Design -  gyógyszerész vagy gyógyszerészhallgató olvasóimnak biztosan ismerős ez a kifejezés. A szakma ezt arra használja, hogy a gyógyszerek esetében a minőséget "belegyártják" a termékbe, már a tervezés úgy zajlik, hogy ellenőrzések sorozata kíséri, hogy biztosan a megfelelő minőséget kapjuk a végére. Amint a tönkrement felsőm pótlásának lehetőségein gondolkoztam, eszembe villant, hogy tulajdonképpen ez a kifejezés a ruhákra is kivetíthető, fordított módon. De nem csak azokra, hanem minden más tárgyra, amit a mindennapi életünk során használunk. Elektronikai, műszaki cikkek, mint például egy tévé, mobiltelefon, mosógép, akármi. Ezekbe ugyanúgy belegyártják a minőséget. Csak éppen úgy, hogy rossz legyen.

Különféle helyeken lehet hallani arról, hogy fogyasztói társadalomban élünk, hogy tervezett elavulás van. A kettő összefügg. A keresletnek és a kínálatnak összhangban kell lennie. Kellene. A mai társadalom igénye viszont fokozott a legújabb dolgok iránt. A gyártók igyekeznek ezt az igényt kielégíteni, viszont ott van a minőség problémája; mindig lesznek olyanok, akik kitartanak valami mellett, amíg az működik, amíg használható, és csak akkor vesznek helyette másikat, amikor tönkremegy. Mivel is lehet ezeket a fogyasztókat rávenni arra, hogy megvegyék az újat? Azzal, hogy rontjuk a minőséget. Ha hamarabb válik használhatatlanná, a fogyasztó hamarabb kényszerül cserére. Ezzel kapcsolatban tudom ajánlani a Villanykörte-összeesküvés című dokumentumfilmet, ami a nejlonharisnya példáján keresztül dolgozza fel a tervezett elavulás témáját. A nejlonharisnyát ugyanis mindenki ismeri. Kétszer felvesszük, és elszakad. Ha olyat gyártanának, ami tartósabb, akkor milyen időközönként adnának el belőle? Valószínűleg elég ritkán. Ha mégis olyat szeretnénk, ami tovább bírja, mélyebben a zsebünkbe kell nyúlnunk. Ezt sokan nem teszik meg, mert úgy gondolják, hogy ennyit nem ér.

Személy szerint én szívesebben fizetek ki nagyobb összeget egy termékért, ha tudom, hogy azért az árért minőséget kapok. Emiatt nem vásárolok például fast fashion boltokban. (Meg azért sem, mert a stílusomhoz az ottani ruhák nem illenek, bár elvétve akad egy-két darab, ami beépíthető.) Tapasztalataim szerint az onnan származó termékek jó esetben egy évet bírnak ki, de dobtam már el fél év használat után is ilyen boltban vásárolt ruhát. Ehhez a minőséghez képest pedig drágának tartom őket, és ahhoz képest is, hogy vannak olyan ruháim, amiket 6-8 éve hordok, és semmi bajuk nincs. Egy műbőr kabátot pedig tavaly tíz év után selejteztem le. Ebből is látszik a tendencia: az akkor vásárolt darabok még olyan minőségűek voltak, hogy ha az ember nem unta meg, vagy nem változott meg a teste úgy, hogy emiatt kelljen lecserélni, simán több éven keresztül tudta őket hordani. De hogy még messzebbre menjek: régi hűtőgépek, mikrók, mosógépek, amiket még a szüleink nászajándékba kaptak, velünk egyidősen is működnek. Némelyik lehet, hogy már pont nem, de huszonegynéhány év után már azt mondom, bőven megérte az árát, nyugdíjba mehet. A maiak nem ilyenek. Nem véletlen, hogy a garanciaidejük sem 3-4-5 év, hanem csak fél, jobb esetben egy. Kérdés, hogy a helyzet romolhat-e tovább. Nagyon remélem, hogy nem, mert ez igazából senkinek és semminek nem jó. Az előállítással termeljük a rengeteg szemetet, a használhatatlanná vált dolgokból szintén szemét lesz... És bár tény, hogy az előállításhoz emberek is kellenek, akiknek ezáltal munkája van, ami nagyszerű, viszont például azokkal mi lesz, akik ezeknek az elromlott cikkeknek a javítására szakosodtak? Valószínűleg nem lesz szükség rájuk, és hamarosan kihal az a réteg, amelyben még mosógépszerelők, tévészerelők, varrónők éltek. Én ezt nagyon sajnálom, mert én sokkal inkább annak a híve vagyok, aki szerint az elromlott dolgot meg kell javítani, ha lehet. S ha van egy termék, amit szeretek, és menthető, van lehetőségem rá, hogy még egy kicsit használjam, miért ne éljek vele? Akit csak lehet, bátorítok erre a magatartásra. Arra, hogy becsüljük meg a minőséget.

Épp ezért, a vámpírruhám hiányzó darabját is olyan helyről fogom pótolni, ahol tudom, hogy olyan terméket kapok a pénzemért, amit évek múlva is tudok hordani. Változatlanul.

Női magazinok kontra Szumi

Igen, időnként olvasok női magazinokat. Nem mintha nem lenne jobb dolgom, vagy túlzottan adnék arra, amit ezekben írnak, inkább csak a napi aktuális bullshit-szükségletem kielégítése végett. Kell valami, aminek ellentmondhatok, amivel vitatkozhatok, amiről az jut eszembe, hogy "márpedig nincs igazatok!". Főként megjelenést, öltözködést elemző témákkal vagyok így. Tulajdonképpen ezek a magazinok az átlagosnak nevezett lányoknak/nőknek szólnak, nem nekünk, szubkultúra tagoknak, ahol valamilyen szinten dress code van. Mégsem mi vagyunk az egyformák, hanem ők. Mert követik ezeknek a magazinoknak a tanácsait, hogy hogyan legyenek "trendik", egyszóval semmilyenek. Időnként megnézem, hogy a nagyvilágban épp mi számít trendinek, (elvégre nem mondhatok véleményt valamiről, amit nem ismerek, nem igaz?) és azt látom, hogy hódít az egyszerűség, a semmitmondó darabok, amiket "hangsúlyos kiegészítőkkel" dobnak fel, hogy "kitűnjenek a tömegből". Na de ha mindenki ezekkel akar kitűnni a tömegből, akkor az egész megint egy nagy tömeggé válik, amiben megint mindenki ugyanolyan.

Sosem szerettem tömeggyártmány lenni, valamilyen szinten akkor is kilógtam, amikor mainstream kinézetre kényszerítettek.  Alapvetően nem szeretem most sem, ha beleszólnak az öltözködésembe, vagy bármibe, ami a kinézetemmel kapcsolatos, építő kritikát viszont szívesen fogadok. Lehet azt mondani, hogy ne érdekeljen senki véleménye, szerintem viszont igenis fontos, hogy másvalaki hogy lát kívülről. Lehetséges, hogy én nagyon jónak találom az aznapi szettemet a tükörben, míg valaki más megjegyzi, hogy hé, ez téged kövérít! Nem ebből a célból indult, de most már részben az ilyenek elkerülése végett is fotózom minden reggel az aznapi szerelésemet, majd néhány hónap múlva végignézem az összes képet. Kis idő távlatából látom, ha valami rossz volt, és fogom a fejem, hogy ez egyáltalán hogy jutott eszembe, és hogy miért is nem szólt nekem senki, hogy ez így nem jó?! Ebből a szempontból nézve a női magazinok tanácsai még hasznosnak is tűnhetnek, hiszen folyamatosan jönnek ki listák arról, hogy most éppen mi számít hatalmas bakinak, a másik oldalon pedig ezek megoldásait is megtalálhatjuk. Ebben a bejegyzésben összeszedem a kedvenceimet: tanácsokat, amiknek az ellenkezőjét nagyon is betartom saját magamon, illetve bakikat, amik az én szememben nem azok, hanem igenis jól néznek ki.  Ahol lehet, igyekszem képpel is bemutatni.

1. Fekete hajhoz ne öltözzünk teljesen feketébe, hacsak nem goth hatást akarunk elérni. Hát, én pont hogy azt akarom elérni. Bocsi!

2. Ha vörös a hajad, ne vegyél fel pirosat, mert narancssárgának tűnhet. Tényleg? Én nem így látom.

Egy természetes vörös, vagy egy ahhoz hasonló árnyalatú haj tényleg narancssárga lenne, de a pirosas árnyalatúak biztos nem. 

3. Ha alacsony vagy, ne vegyél fel hosszú szoknyát, mert elveszel benne. 163 cm vagyok.
Először is, élvezem, hogy ez a szett összenyom. 

Másodszor viszont ez a szett pont magasabbnak láttat.

Magyarul, ha valaki nem akar kisebbnek látszani, akkor vegyen egyenes vagy sellő fazonú szoknyát, földig érőt, ha úgy tetszik.

4. Ne vegyünk miniszoknyát kivágott felsővel, mert közönséges hatást érünk el vele. Nem feltétlenül; attól is függ, ki viseli, és hogy az említett két ruhadarabot hogy válogatták össze. Ha nagyon összeillenek, vagy esetleg egy szettet alkot a kettő, mi is a gond vele? 

 FEZEN-re menet ebben a szerelésben (a magassarkú helyére képzelj egy balerinacipőt!) egy lány azt mondta nekem, hogy nem tudja eldönteni, hogy a szoknyám tetszik neki jobban, vagy a hajszínem.

5. Hangsúlyos szemsmink és rúzs ne legyen egyszerre. Egy goth nőn?

6. A kilógó melltartópánt ciki. A szilikonpánt is. Részben tudok egyetérteni. Na de mi van akkor, ha észre sem lehet venni, hogy az nem a ruha pántja?

Van az az eset, amikor nem megoldható a pánt levétele, cseréje. 

Ha pedig úgy adódik, hogy nagyon elütne, akkor hozzáadok a szereléshez egy bolerót, és máris jó. 

A végére tartogattam az igazi kedvencemet, amit sajnos vagy nem sajnos nem tudok illusztrálni: ez pedig a következő: Randira a macskaköves utcákra semmiképpen ne vegyünk fel tűsarkút, helyette vegyünk bátran egy sportcipőt.

Hogy micsodát? Randira azért a legtöbben kicsit csinosabban öltöznek fel; ehhez egy sportcipőt? Csak azért, hogy ne bukdácsoljon az ember lánya a macskakövön? Balerinacipő, emberek! Értem én, hogy próbálunk egyediek lenni, de véleményem szerint ez minden, csak nem ízléses. Lehet egyszerre vadnak és nőiesnek lenni. Az viszont nem így néz ki. Az a mini tüllszoknya bakanccsal, plusz-mínusz neccharisnya. Szerintem.

Ezek mellett van néhány dolog, amit ilyen helyen olvastam, és betartok:

• A cipő mindig sötétebb, mint a harisnya.
• Két színnél többet sosem hordok egy szettben. Legtöbbször feketét és még valamit viselek.
• Sosem egy szín van a szemhéjamon.
• Az anyagok összhangban vannak egymással. 
• Páratlan számú kiegészítő. Nyakláncból vagy egy, vagy három. A gyűrű konstansan öt. 

+1: Saját őrület: Sokféle parfümöm van, különböző színű üvegben. Amilyen színt éppen viselek, ugyanolyan színű üvegből fújok magamra.

És most jöhet hideg-meleg, egyetértés, egyet nem értés.