34-35. hét: Mario Puzo: The Godfather/A Keresztapa

Amikor 5 évvel ezelőtt megnéztem A keresztapát, fogalmam sem volt róla, hogy ebből a történetből könyv is van. Erre a tavalyi Könyvfesztiválon döbbentem rá, amikor egy idegen nyelvű könyveket is kínáló standnál megláttam az angol nyelvű kiadását. Természetesen azonnal elhoztam, de az elolvasását tologattam. Mindaddig, amíg év elején meg nem fogadtam, hogy többet fogok angolul olvasni, de ha idén csak egy angol könyv jönne össze, akkor ez lesz az. A pontos dátumot végül (ismételten) egy molyos kihívás hozta meg.

Kiadó: Arrow Books
Kiadás éve: 2009
Oldalszám: 596
Az olvasás ideje: 2020. augusztus 17. – 2020. augusztus 29. 

A fülszöveg (a magyar kiadásé):
„A Maffia napi aktualitásként él az emberek tudatában, hiszen lépten-nyomon hallat magáról. Az olvasó bizonyára érdeklődéssel és izgalommal olvassa majd regényalakban is a filmvászonról jól ismert, Francis Ford Coppola és Marlon Brando jóvoltából halhatatlanná és világhírűvé vált, Amerikában letelepedett Keresztapa, Don Corleone fordulatos, elképesztő epizódokban gazdag történetét. Módunkban áll végigkísérni a Szicíliából Amerikába vándorolt Corleone família idősebb és ifjabb nemzedékeinek, barátainak, ellenségeinek sorsát, életét – és természetesen halálát, hiszen a szereplők legfontosabb jellemvonása az, hogy tetteiket az Amerikában is virágzó Maffia parancsai határozzák meg, amelyek között a legfontosabb a szinte közhelynek számító, ám a szervezet tagjai által mindig halálosan komolyan vett vendetta, vagyis a vérbosszú.”

A borító:
Igazán semmi extra, fekete borító fehér és piros betűkkel, szerző+cím. No meg egy marionettbábu zsinórjai, az őket tartó kézzel. Aki hallott már a történetről, az olasz maffiáról vagy ismeri a filmet, annak ez a kis illusztráció épp eleget mond. 

Így tetszett:
A filmet nagyon szerettem anno, emiatt kissé elfogultan álltam a könyvhöz. A cselekményre is emlékeztem, ha nem is minden részletére, a fő szál megvolt, de ahogy olvastam, a mellékszálak is előjöttek. A színészek arca viszont nem villant be olvasás közben, kivéve Marlon Brandóé, illetve homályosabban Al Pacinóé.

A történet fordulatokban gazdag, és habár egy kissé lassan halad előre, korántsem unalmas. Nem teljesen lineáris a történetvezetés; két nagyobb esemény között olvashatunk egy-egy visszaemlékezést, jellemrajzot, gyermekkori történetet. Ezek nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy a szereplőket jobban megismerjük, és a jó vagy a rossz kalapba, vagy akár egyikből a másikba tegyük.

Nagyon élveztem azt, ahogy a szerző a Corleone családot bemutatja. Érezhető, hogy valami nem teljesen tiszta, mégis igyekszik úgy leírni őket és a tevékenységüket, mintha teljesen legális lenne minden, amihez közük van. Beépülnek a társadalomba, a főbb hatalmi szervekbe, miközben egy saját társadalmat alkotnak meg, amelyben a lojalitásnak van talán a legfőbb szerepe, és ahol az önbíráskodást sem büntetik. Minden elsimítható, legitimálható a megfelelő eszközökkel, ők maguk pedig szinte érinthetetlenek.

Habár nagyjából tudtam, minek kell következnie, mégis izgatottan vártam minden eseményt, olvastatta magát, vitt magával. Hogy van tovább? Mit nem tudok még? És amikor már azt hinné az ember, hogy itt a vége, akkor látja, hogy van még 200 oldal, és felteszi a kérdést, hogy ugyan mi jöhet még? Ebből az is látható, hogy több ponton befejeződhetett volna a történet, több helyen el lehetett volna vágni és az olvasó fantáziájára lehetett volna bízni a továbbiakat. Mario Puzo mégis mindent lezár, mindenre van valamilyen megoldása. Épp, mint Don Vitónak. J Rendkívül szemléletesen ír, az ember szinte kívánja, hogy ott legyen a szereplők között, vagy némelyikük helyében. Nem tudom, a magyar fordítás mennyire tudja ezt visszaadni. Nem is biztos, hogy akarom ezt tudni.

Ami visszagondolva kicsit furcsa, hogy ellenszenves szereplőt keveset találtam. Majdnem mindenki szimpatikus volt valamiért. Don Vito az erős, határozott jelleméért, Sonnynak a forrófejűsége ellenére is voltak nemes érzelmei, Kay pedig épp a naivitása miatt szerethető. Carlo volt az, akit nem csíptem amiatt, ahogy Connie-val bánt, illetve Johnny Fontane tűnt arrogánsnak. A család ellenségeit felületesen mutatja be Puzo, keveset tudunk meg róluk; ellenségek és kész, senki ne kérdezze, miért. Az abszolút kedvencem Michael karaktere és az ő regényes sorsa; a legkisebb fiú, aki kilóg a sorból, aki a legalkalmasabb lenne a családi vállalkozás átvételére, de ő ebből nem kér, igyekszik a lehető legtávolabb maradni tőle. Mikor aztán mégis belekeveredik, belátja, hogy nemcsak kihúzni nem tudja magát belőle, hanem egyenesen kötelessége, hogy részt vegyen mindenben, ami a családot érinti. Ebből a szempontból nézve az ő, illetve Kay jelleme fejlődik a legtöbbet, a többi szereplő jelleme ennél kevésbé látványosan mozdul meg, ha megmozdul egyáltalán.  

Érdekes a nők helyzete és szerepe is a történetben. Nagyon szigorúan, feminista szemszögből nézve itt elnyomás, alárendeltség, bizonyos esetben akár nőgyűlölet is van. A nők nem vehetnek részt a család ügyeiben, nem is tudhatnak azokról. Az egyik oldalon tulajdonképpen csak azért vannak, hogy a háztartást vezessék és gyereket szüljenek, a másik oldalon pedig a szexuális szükségletek kielégítésére. Valamiképpen a férfiak egymás közti, veszélyes játékainak áldozatai ők. Mama Corleone esetében mégsem teljesen ezt éreztem. Őt inkább csodáltam azért, ahogy a saját helyzetét kezelte a családban. Ahogy elfogadta a neki szánt helyet, ahogy megbékélt vele, amolyan jobb is, ha én ezekről nem tudok módon. Voltak azok a korok, és voltak és vannak azok a társadalmi rétegek, ahol ez normális. Épp ezért nem érzem azt, hogy Puzo degradálni akarta volna a nőket, inkább hiteles szeretett volna lenni.

Mindent összevetve: szeretem, imádom, és ha nem lenne még jó sok olvasásra váró könyv a polcomon, akár most azonnal újrakezdeném.

Soraimat szokásomhoz híven a könyvből vett kedvenc gondolataimmal zárom (természetesen a hivatalos magyar fordítást mellékelve):

„A man who is not a father to his children can never be a real man.” (Aki nem apja a gyermekeinek, sohasem lesz igazi ember.)

„A million dollars cash doesn’t grow on trees.” (Egymillió dollár készpénz nem terem minden bokorban.)

„But time erodes gratitude more quickly than it does beauty.( De az idő hamarabb kikezdi a hálát, mint a szépséget.)

„Every man has one destiny.” (Minden embernek csak egy sorsa van.)

“Revenge is a dish that tastes best when it is cold.” (A bosszú olyan étel, amely hidegen a legízletesebb.)  

Végezetül pedig a magyarázat a képhez: A Whiskyből és Amarettóból álló koktélt Godfather-nek hívják; nem sokkal azután találtam rá, hogy a filmet láttam, majd 5 évvel később, a könyv olvasásának ideje alatt találkoztam vele újra. Azt hiszem, ez jelent valamit. J

5/5🌟

33. hét: Jamey Bradbury: Ösztön

 Ezt a könyvet anyukám kölcsönözte ki a könyvtárból, elsődlegesen magának. Neki nagyon nem tetszett, de átadta nekem, tegyek vele egy próbát, hátha nekem bejön. Nem jött össze.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 424
Fordító: Tax Ágnes
Az olvasás ideje: 2020. augusztus 12 - 2020. augusztus 16.

A fülszöveg:
„Tracy ​Petrikoff az alaszkai vadonban nőtt fel szánhúzó apjával és öccsével. Napjait leginkább állatnyomok követésével és kutyák futtatásával tölti a környező erdőségekben. A lány minden álma, hogy apja nyomdokaiba lépve a felnőttek között indulhasson az Iditarod szánhúzóversenyen, a világ legkeményebb és egyben legcsodálatosabb terepén.

Tracynek azonban van egy másik élete is. Született csapdaállító és vadász, és gyakran titokban járja az erdőt, hogy különös szenvedélyének, a vérivásnak hódoljon. Az állatok vérével átmenetileg azok érzékszervi tapasztalatait és emlékeit is megörökli, hogy a vadont a maga teljességében lássa. Egyetlen szabályt viszont be kell tartania: embereket soha nem bánthat.
Tracy élete gyökeresen megváltozik, amikor idegenek jelennek meg a környékükön. Egy napon váratlanul megtámadja őt egy férfi az erdőben, és dulakodás közben a lány eszméletét veszti. Bár a támadást szerencsésen túléli, mégsem tud pontosan visszaemlékezni az eseményekre, hazafelé pedig megtalálja a férfi pénzzel teli hátizsákját. Másnap a házuk melletti fák közül súlyosan sérült ember bukkan fel, a sebét egy ahhoz hasonló vadászkés okozta, mint amit Tracy szokott magánál hordani. A történtek hatására a lány végképp elbizonytalanodik. Vajon ez az ember támadt rá? Vajon azért jött, hogy befejezze a munkáját? De őt ki sebesítette meg? És ha felépül, újra eljön, hogy visszaszerezze a pénzét?
Időközben feltűnik a környéken a különös Jesse Goodwin, aki éppen munkát keres, és végül a Petrikoff családnál kezd el dolgozni. Tracy hiába érzi, hogy a fiú rejteget valamit, és köze lehet a sebesült férfihoz, nem tudja figyelmeztetni az apját anélkül, hogy bevallaná saját tetteit. Hamarosan világossá válik, hogy veszély közeleg: bakancsnyomok jelennek meg a ház körül, ijesztő arcok figyelik a lányt a versenyeken, Jesse pedig egyre rejtélyesebben viselkedik, mintha szándékosan titkolna valamit a család elől. Tracy végül úgy dönt, neki kell megvédenie a családját, és kiderítenie, kik lehetnek valójában a titokzatos idegenek.“

A borító:
Szép kék és fehér, középen egy piros szájjal, amelyről vér csorog le. Kinek ne az jutna eszébe, hogy itt vérivás lesz? A magam részéről egy ilyen borítóhoz leginkább egy vámpírsztorit várnék, bár furcsa egy ilyet Alaszkába helyezni. Mindenesetre az érdeklődést felkelti, és csak annak félrevezető, aki konkrétan vámpírokat vár.

Így tetszett:
Igen is meg nem is. Jó ötletek nem túl jó megvalósítással. Többet, mást lehetett/kellett volna kihozni ebből. Végig az volt a benyomásom, hogy az írónő két jó alapötletből indult ki, de csak egy könyvet akart írni, ezért megpróbálta ezt a kettőt valahogy összehozni. A tanácsadói helyében én erről lebeszéltem volna, ugyanis két jó könyv helyett született egy erősen közepes tákolmány.

Adott egy fiatal lány, aki él-hal a kutyaszánhajtásért, meg a vérivásért. Ezzel még akkora baj nincs is, ha a kettős életet normálisan vázolja fel. A két élet itt teljesen összemosódik, nem egészen arról van szó, hogy nappal így, éjjel úgy. Semmi következetesség; ha úgy adódik, Tracy nappal is vadászik, de ezt amúgy titkolni kell, tehát éjszakánként is kiszökik az erdőbe. Rettentően idegesített az is, hogy az első 130 oldalon nem írta le kerek-perec a vérivást. Utalgatott rá, de azt is olyan prűd módon tette, hogy viszketett a tenyerem. A 134. oldalon aztán megtört a jég, és felvállalta. Hogy addig miért nem, számomra rejtély.

A cselekményről keveset tudok mondani, mert nem is nagyon van. Egy helyben toporgásnak éreztem az egészet, időérzék nulla; hogy két oldal között fél óra vagy fél hónap telt el, megállapíthatatlan volt. Nem beszélve az ismétlésről. Tracytől mást se lehetett olvasni, csak hogy imádja a kutyákat és imád kint lenni, és mindent megtenne azért, hogy kimehessen az erdőbe. Na meg hogy március elsején lesz 18 éves és ez azért jó, mert a Junior versenyt előtte, a felnőttet pedig utána rendezik, hú de szuper, mindkettőn indulhat. Köszönöm szépen, nekem ezeket elég egyszer leírni, bő 400 oldal nem olyan hosszú, hogy 10%-onként elfelejtsem. Mindennek a tetejébe a szereplők is minduntalan ugyanazt csinálták (megetetik a kutyákat, felsöprik az udvart, kutyacipőt varrnak, mosogatnak), változatosság csak annyi volt, hogy megjelent a színen egy-egy új ember.

A versennyel kapcsolatban pedig az volt az érzésem, hogy maga a szerző sem tudja, miért is írta bele. Meglengeti, hogy Tracy indulni fog mindkettőn, nagy nehezen eljut oda, hogy most már nem titok, hogy megy, elkezd készülni rá, és ennyi. Edz a kutyákkal. Jó, és hogyan? Nem tudjuk meg. Elérünk a verseny kezdetére, ahol a szerzőnek eszébe jut, hogy ja, van egy másik szál is, és amúgy sincs kedvem a versenyről írni, szóval feladatom a versenyt Tracyvel és olyan beteget csinálok belőle, hogy a másikra el se menjen. Ennek mi értelme van? Segítek, semmi.

A befejezéssel értem, mit akar üzenni: vállad fel, aki vagy, légy önmagad, nem kell feladni egy tulajdonságodat, hogy beilleszkedj a közösségbe. Ez eddig oké. De az az üzenet már nem oké, hogy a bennünk élő vadembert kell felvállalni. Itt is: jó ötlet, rosszul kommunikálva.

Tracy és Jesse kapcsolata megfoghatatlan volt egy kissé; nem igazán tudtam eldönteni, hogy ez valami esetlen szerelmi szál akar lenni, vagy Tracy képessége és egyéb vágyai miatt tartják-e fenn. Ennél azért a Brontë nővérek is konkrétabbak egy fokkal. Stephen King meg pláne.

A szereplőkkel sem tudtam azonosulni, Helent és Scottot kedveltem némileg. Tracy abszolút ellenszenves, éretlen, dacos, hisztis. Az apja meg láthatóan nem tud vele mit kezdeni. Ha kint vannak, akkor „Menj be!”, ha bent vannak, akkor meg „Menj ki!” Hű, micsoda nagy nevelés! Jesse meg olyan semmilyen, habár próbált belőle nagy titokzatost csinálni az írónő, engem mégsem lepett meg vele kapcsolatban semmi.

Felnövésregénynek semmiképp nem mondanám; Tracy nem változott, nem nőtt fel (pedig még azt is leírja, hogy annak nincs értelme, amikor a könyv főszereplője nem jut sehova), és azzal sem értek egyet, hogy a Brontë nővérek és Stephen King találkozása lenne. Csak ismételni tudom magam: ez két jó történet, rosszul összegyúrva. Sokkal jobb lett volna, ha az egyik ötletre élezi ki: vagy lett volna belőle egy tisztán vérivós Maugli, vagy egy cuki kutyás sztori, rendesen kifejtve a versenyt is. A magam részéről az utóbbira szavaztam volna.

Egyetlen jó gondolatot találtam a könyvben, amit megosztanék:

„…olykor könnyebb elérni valamit, ha hagyunk rá elég időt és megkerüljük az akadályokat, ahelyett, hogy egyenesen átszántunk rajtuk.”

A moly azt mondja, 70%-ra értékelném. Én azt mondom, ennyire sem.

3/5

32. hét: Gaston Leroux: Az operaház fantomja

Van az úgy, hogy bizonyos könyveket újraolvasunk. Vagy azért, mert nagyon tetszett, vagy azért, mert egy sorozat része, és szeretnénk újraélni, mielőtt kijön a következő, vagy épp azért, mert régen olvastuk és nem emlékszünk a tartalmára, csak az van meg, hogy akkor, abban az élethelyzetben szerettük. Az operaház fantomja nálam ebbe az utolsó kategóriába esik.

Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2005
Oldalszám: 310
Fordító: Pelle János
Az olvasás ideje: 2020. augusztus 2. – 2020. augusztus 11.

A fülszöveg:
"Az operaház fantomja nem mese. Egyáltalán nem az volt, aminek sokáig hitték, nem holdkóros művészek, babonás igazgatók találták ki, nem a kartáncos kisasszonyok, a balettmamák, a jegyszedőnők, a portások és a ruhatári alkalmazottak túlfűtött képzeletének fura teremtménye.
Bizony hogy létezett, hús-vér ember volt, noha mindent megtett, hogy szakasztott olyan legyen, mint egy igazi fantom, vagyis egy árnyalak."
Így kezdi világhírű regényért Gaston Leroux, a francia krimi század eleji nagy klasszikusa, aki az „igazi” irodalom olyan nagyságait mondhatta rajongó barátainak, mint Apollinaire vagy Éluard, és akinek hatvan (!) kötetét ma már a posztmodern előképeit is újra felfedező rácsodálkozással szokás emlegetni.“

A borító:
Régi könyvként több kiadást is megért már; nekem A krimi gyöngyszemei című kiadói sorozatban megjelent kötet van meg. Keménykötés, vörös, filc (?) anyagú borító, középen egy fekete-fehér képpel. A kép előterében egy férfialak áll nekünk háttal, a középtájt elhelyezkedő épületetre nézve. Az épület mögött egy koponya helyezkedik el, melynek orrnyílása pontosan egybeesik az épület csúcsdíszével. A szerző neve és a cím feketével szedve. Zseniális kompozíció és gyönyörű kiadás, az egyik legszebb a polcomon. A kis kép a történet fő konfliktusát hivatott ábrázolni, de amíg nem olvassuk el, addig ez így nem derül ki.

Így tetszett:
A Fantom története kisiskolás korom óta vonzott valami megmagyarázhatatlan okból. Nagypapámmal újra meg újra elmeséltettem, hogy ki is ez a sejtelmes lény, aki álarccal takarja torz ábrázatát. A könyvet is tőle kaptam valamilyen alkalomra, talán a 12. vagy a 13. születésnapomra. Akkor olvastam először, de ma már csak azt tudom, hogy akkor jónak találtam. Még egyszer ennyi idősen is jónak találom, semmivel sem jobbnak vagy rosszabbnak, mint fiatalabb fejjel, inkább az változott, amit amiből az akkori 4 csillag és a mostani 4 csillag összeáll.

A történetre annyira nagy vonalakban emlékeztem csak, hogy a szerelmi háromszög sem volt meg (tehát szinte semennyire), viszont ahogy olvastam, sorra éltem át a ja, tényleg!-érzést, ahogy a mélyen eltemetett emlékek előjöttek. Viszont az volt a benyomásom, hogy ezt a történetet rövidebben is el lehetett volna mesélni. Soknak éreztem a sallangot, a szerző kiszólásait, és túlzónak éreztem egy-egy leírást vagy magyarázatot is. A történet fő szála ezekben bújt meg, szinte már el is veszett, bár annyira azért mégse, hogy A szépség és a szörnyeteggel való párhuzamot ne lehessen észrevenni benne. Ez a párhuzam a tetőpontban a legnyilvánvalóbb. A vége szép és megható, kicsit függő, keserédes befejezés.

A szereplők jellemrajza túl egyszerű, és olyan franciásan szélsőséges. Raoul, a tapasztalatlan hősszerelmes figurája sok ponton esetlennek, és abszolút férfiatlannak tűnt számomra, egyáltalán nem hiteles. Christine az elején inkább passzív; a törékeny kis madárka, akivel csak úgy történnek a dolgok, aztán a végére beérik. Kettőjük viselkedése és párbeszédei viszont olyanok, mintha mindketten borderline személyiségzavarban szenvednének; az egyik pillanatban még őrülten szerelmes, egy oldallal később pedig már megveti a másikat. A Fantom legalább konzekvensen egy pszichopataszerű figura, bár a végére nála is látható egy nagy fordulat.

Az írói stílust nem szerettem; ahogy már említettem, túl sokszor szólt ki, néha agyonmagyarázott dolgokat, és a történetvezetés is zavaros volt. Elkezdte E/3-ban, múlt időben. Aztán néha átváltott jelenre, majd vissza múltra. A végjátékban pedig E/1-re vált, és egy mellékszereplő szemszögéből meséli el a történteket. Ez elég zavaró volt; jobb lett volna, ha megmarad az egyiknél. Ennek a történetnek épp mindegy is lett volna, hogy melyiket választja.

Habár lassan haladtam vele, és az érdeklődésemet sem tartotta fenn, és szinte pozitívumot nem is írtam róla, mégis azt érzem, hogy ez egy jó könyv. Megmagyarázni viszont nem tudom ezt az érzést. Talán az a titokzatosság okozza, ami körbelengi az egész sztorit, vagy talán a mindenki által valamilyen feldolgozásban ismert dal, ami a fülemben felcsendült, amikor arról olvastam, hogy a Fantom zenél.

Idézetet csak egyet találtam, amit meg is osztanék:

„Van, amivel nem büszkélkedünk, másról pedig még csak nem is panaszkodunk, annyira megalázó.”

Egyszer mindenképp érdemes elolvasni, már csak azért is, hogy megismerjük azt a művet, amelyet a keletkezése óta nagyon sokan, nagyon sokféleképpen dolgoztak fel.

4/5🌟

 

29-31. hét: Stephen King: Átfúj a szél a kulcslyukon - A Setét Torony IV+0,5

Megint jó sokáig pihentettem A Setét Tornyot, aminek részben az volt az oka, hogy ismét egy olyan részhez érkeztem, amelyiket párhuzamosan akartam olvasni két nyelven, magyarul és angolul. Amiért ezt halogattam: iszonyatosan lelassít. Ugyan a magyar és az angol olvasási tempóm már majdnem megegyezik, mégis nehezebben haladok egy történettel, ha bizonyos időközönként, például fejezetenként leteszem, hogy nyelvet váltsak. A másik ok, amiért ez ilyen sokáig elmaradt, a már sokat emlegetett Q-ügyosztály és persze a friss King-megjelenés. Végül csak rávettem magam, hogy visszatérjek Roland világába.

Kiadó: Európa / Hodder&Stoughton
Kiadás éve: 2014 / 2012
Oldalszám: 372 / 336
Fordító: Szántó Judit
Az olvasás ideje: 2020. július 15. – 2020. augusztus 1.

A fülszöveg (csak a magyar):
„Aki ​olvasott már Stephen Kinget, biztosan emlékszik thrillereinek otthonosan hideglelős hangulatára – a borzongató sejtelemre, hogy az egyszerű, derűs hétköznapok mélyén mindig ott lappang a szörnyűség, az ember szívében pedig a vadállat. A Setét Torony sorozatban a thriller koronázatlan királya a fantasy birodalmába kalandozik. Egy mitikus, történelem előtti – vagy utáni – varázsvilágba, amely idegensége mellett is ismerős – talán leginkább a nagy amerikai westernekből, ahol az élet csupa kaland, veszedelem és csoda.

A címadó történetet – amely regény a regényben – A Setét Torony sorozat főhőse, Roland lovag meséli el egy viharos éjszakán: a kis Timről szól, akinek favágó apja a veszedelmes, elvarázsolt Vasfa-erdőben lelte halálát. Hogy biztonságban tudja a megcsonkult családot, Tim édesanyja újból férjhez megy az apa barátjához és favágó-társához, akiről azonban hamarosan kiderül, hogy talán nem is az, aminek látszott. Tim nyomozásba kezd: felkerekedik az erdőbe, hogy ott megtalálja Maerlynt, a varázslót, a segítségét kérje az egyre sokasodó rejtélyek megoldásához, és elhozza megvakított édesanyjának a gyógyító elixírt.

Az Átfúj a szél a kulcslyukon A Setét Torony sorozat „négy és feledik” kötete – ezzel válik teljessé a történet, amely Stephen King alkotói életének nagy részét végigkísérte, s amelynek negyedik és ötödik része között a rajongók közül sokan éreztek valami hiányt…

A borítók:
A magyar borítón a központi szerepet egy tigris foglalja el, a háttérben egy kisfiú és egy torony (a Torony?) látható. A történet ismerete nélkül ezek a rajzok nekem semmit nem mondtak, bár abban biztos voltam, hogy idővel értelmet fognak nyerni. Az angol borító egy lángoló kulcslyukat ábrázol, amelyen át egy másik világba tekinthetünk át. Ez az illusztráció közelebb áll a címhez, és jelképezi azt is, hogy Roland világa nem azonos a miénkkel. Nekem a maga módján mindkettő nagyon tetszik, de az angol felé húz jobban a szívem. Molyon is megszavaztattam a kérdést, ott is az angol borító nyert.

Így tetszett:
Nagyon kíváncsi voltam erre a négy és feledik kötetre, leginkább azért, mert a sorozat lezárása után íródott. Azt gondolom, nehéz egy sorozathoz évekkel később plusz részt írni úgy, hogy az jó is legyen, pláne ha az nem folytatás, és nem is előzmény, hanem a sorozat idejében játszódik. Tudtam, hogy a 4. és az 5. kötet között kell olvasni, és erre King is felhívja a figyelmet az előszóban.

Ebben a kötetben három egymásban fészkelő történetet kapunk: Roland meséli útitársainak (1), hogy amikor még fiatal harcosként egy megbízatást teljesített (2), egy kisfiúnak meséli el a maga kedvenc meséjét (3). A Setét Torony-sorozat fő szála tehát ebben a kötetben alig mozdul meg, illetve Roland ifjúkori története, és az elmondott mese is megállják a helyüket külön-külön is. A duplakeretes szerkezet miatt mégsem lehet őket külön-külön olvasni, de ez nem is baj. Rendkívül élvezetes ugyanis ez a mise en abyme (történet a történetben).

Az ifjú Roland megbízatása egy kisvárosban a lakókat rettegésben tartó alakváltó (más néven bőrember) leleplezése. Emberi formájában csak egyvalaki látta, egy kisfiú, aki a lény elől menekülve egy szénakazalban bújt el. A tőle megtudott információk alapján Roland segítője és a város elöljárói begyűjtik a gyanúsítottakat, s míg ez zajlik, Roland elmeséli a kisfiúnak azt a mesét, amelyet az édesanyja olvasott fel neki „kicsikorában”. A címe Átfúj a szél a kulcslyukon. Ahogy a fülszöveg is írja, ebben szintén egy kisfiút ismerünk meg, akinek az élete apja halálával és édesanyja új házasságával vesz rossz fordulatot. A helyzet még rosszabbra fordul a Társulás Adószedőjének esedékes megjelenésével, aki egy különleges kulcsot ad Timnek, amellyel szörnyű titkot fed fel. A fiú ezután mindent megtesz az igazság kiderítéséért és életük rendbe hozásáért. Útja kalandos, mágiával kísérve.

Ez a legbelső történet teszi ki a kötet nagy részét, de tulajdonképpen nem hosszú. Az események gyorsan követik egymást, ezért a cselekménye elég sűrű. Az érdeklődésemet végig fenntartotta, ugyanakkor néha elvesztettem a fonalat. Ez természetesen annak folyománya is lehet, hogy a saját programom is elég sűrű volt az olvasás ideje alatt, ezért nagyon apró részletekben tudtam olvasni. A történet ugyanis nem bonyolult, egy szálon fut és a történetvezetés is lineáris, egy-egy mondat erejéig van kitérő illetve visszatekintés. A szereplők jellemrajza egyszerű, összetettnek talán Nagy Kells karakterét mondanám. Mindenki másnál egyértelmű, hogy melyik oldalon áll. Nagyon szerettem, jellegzetes King-féle mese.

A bőrember sztorija kicsit jobban izgatta a fantáziámat, épp ezért jó lett volna, ha ez is egy kicsit hosszabb, és többet tudunk meg akár az alakváltás természetéről vagy az okáról. Tulajdonképpen ez is egy novella, az Átfúj a szél a kulcslyukonnál rövidebb és egyszerűbb. Jellemrajzokról például itt nemigen lehet beszélni; Rolandot és társát, Jamie-t leszámítva talán csak Everlynne jelentik meg annyi időre, hogy a szeretem vagy nem szeretem kalapba be tudjuk dobni. A szerepe mégis nagyon fontos, Roland életében meghatározó.

A kötet zárása gyönyörű, mindkét nyelven olvasva megkönnyeztem. Ez a befejezés teszi ezt a könyvet a sorozat olyan részéve, amely nélkül lehet élni, de nem érdemes.

Bejegyzésemet a könyv legszebb gondolataival zárom, csak magyarul:

„Az idő csak arc a vízen, és amint előttük a nagy folyó, szüntelen áramlik tova.”

„A mesékhez senki sem öreg, Bill. Akár férfi, akár fiú, akár asszony, akár lány, senki sem öreg hozzájuk. Azért élünk, hogy meséket hallgassunk.”

„…ha egy nő oldalán nem a megfelelő férfi bújik a kötésbe, akkor az gyűrű helyett hurokká válik.”

„Az idő olyan, mint egy kulcslyuk, gondolta, mialatt felnézett a csillagokra. Néha lehajolunk hozzá, és átkukucskálunk rajta. És a szél, amelyen ilyenkor az arcunkon érzünk – a kulcslyukon átfújó szél -, az egész élő világ lélegzete.”

A következőkben kihívásokhoz elolvasandó könyvekkel jelentkezem.

4,5/5

29. hét/1.: Stephen King: Az intézet

A könyv, amit A kívülálló és az Emelkedés óta várunk. A könyv, ami miatt félbeszakítottam a Q-ügyosztály eseteit. A könyv, aminek én írom a Molyra az első értékelését.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 496
Fordító: Bihari György
Az olvasás ideje: 2020. július 11. – 2020. július 14.

A fülszöveg:
„Az éjszaka közepén Luke Ellis szüleit brutálisan meggyilkolják a saját házukban, őt pedig elrabolják. Másnap Luke egy intézetben ébred egy ugyanolyan szobában, mint a sajátja, mellette pedig hasonló szobák nyílnak, bennük hasonló fiúkkal és lányokkal: mindannyian különleges természetfeletti képességekkel rendelkeznek.
A szigorúan őrzött intézményt igazgató Mrs. Sigsby egyetlen célja könyörtelenül kinyerni a gyerekek erejét, akár kínzás árán is. Ahogy sorra tűnnek el társai, Luke érzi, menekülniük kell, azonban ebből az intézetből még soha senki nem szökött meg. Elindul a küzdelem a jó és a gonosz között egy olyan világban, ahol a jók nem mindig győzedelmeskedhetnek.

Az intézet az utóbbi évek legijesztőbb és legjobb könyve a horror királyától rajongói és kritikusai szerint is. Hangulatában egyszerre idéződnek fel benne a nagy klasszikusok, a Carrie, A ragyogás, A tűzgyújtó és az Az.“

A borító:
Sötét színek, egy vonat utolsó vagonja. A vagon egy szobának berendezve, az ágyon egy kisfiú ül. Lesz itt rejtély, lesz itt sötétség, mondja a borító. Az intézet egy vonatban van? Vagy máshogy kötődik a kettő egymáshoz? Ezt nem árulja el, de egy jó történetet ígér. Piros pont érte a kiadónak: ízléses és jó minőségűnek is tűnik. A védőborító alatt a kép fekete-fehérben látható, ami viszont kicsit kevésbé tetszetős.

Így tetszett:
Nagyon vártam ezt a könyvet, főleg az ízelítő után, amelyet az Emelkedésben is olvastam. Mosolyogtam is, amikor ezekkel az ismerős szavakkal találkoztam az első oldalakon. Egészen konkrétan a teljes első fejezetet ismertem már az említett kötetből. Többet viszont ezután sem tudunk meg DuPray városáról; hosszú időre magára hagyjuk itt Timet, mert kezdetét veszi Luke története.

Kapunk egy csodagyereket, olyat, amilyenekről akár hallhattunk is. Millióból egy ilyen van, és talán korszakonként is csak néhány, de léteznek. Egyszerre hihető és hihetetlen karakter. Elrablói számára viszont intellektusa mellékes; őket telekinetikus képessége érdekli, amely ennél messze gyengébb.

Olvasva annyira nem ijesztő, de belegondolva, tizenkét éves koromban biztosan én is frászt kaptam volna, ha az otthonomtól távol ébredek egy szobában, ami szinte a megszólalásig hasonlít az enyémre, egy olyan helyen, ahol hozzám hasonló sorsú gyerekek élnek. Az, hogy a gyerekeket miért gyűjtötték össze és mi az elrablók célja velük, csak a történet végéig csak homályosan derül ki. Telekinetikus és telepatikus képességekkel rendelkező gyerekeket rabolnak el, és ezeket a képességeket vizsgálják. Felerősödik-e, egyik mellett megjelenik-e a másik, stb. Mindezt brutális kegyetlenséggel. Engem az első pillanattól Mengele kísérleteire emlékeztettek; amikor egy rakás tudóst egy nemes (vagy annak gondolt) cél érdekében elzárnak a külvilágtól és mentesítik annak törvényeitől. Ha a kísérletek elvégzéséhez erőszakot kell alkalmazni, ám legyen. A gyerekek megszűnnek gyerekek, sőt emberek lenni; az orvosok szemében nem többek kísérleti nyulaknál, amelyek, ha valami balul sül el, pótolhatók.

Az egész hely légköre nyomasztó; a szereplők soha nem tudhatják, meddig tartják őket az Első részlegben, és mikor kerülnek át a Hátsóba, ahol fogalmuk sincs, pontosan mi folyik, és ahonnan még senki nem jött vissza. Az ettől való félelem áthatja a napjainkat, a feszültség érződik olvasás közben.

Ez fokozódik azon a ponton, amikor Luke elhatározza, hogy megszökik az Intézetből. A továbbiakhoz szükséges elmondani: kijut. De véglegesen? Rájönnek-e? A nyomába erednek-e? Mi lesz a többiekkel? Mindezekre a kérdésekre választ ad a kötet második fele.

A történet fő szála Luke-é, láthatjuk viszont az Intézet vezetőségének szálát is, amelyből kiderül, mi célból létesült, mi az egésznek a mozgatórugója. A könyv felénél bekapcsolódik egy harmadik szál is, amely az intézetben lakó gyerekek ténykedését mutatja be Luke szökése után. A három szál a végjátékban összefonódik, egy ahhoz hasonló végkifejlethez, amelyet az Azban láthattunk (ebben egyet értek a fülszöveggel).

A szereplők közül Luke, Kalisha, Avery, Tim, Mrs Sigsby és talán Mr Stackhouse kidolgozottabbak, őket tekinthetjük a szálak mozgatóinak. A többiekről csak annyit tudunk meg, amennyit feltétlenül szükséges. Kimondottan fehér karakternek senkit nem mondanék, az intézeti gyerekek közel állnak hozzá, de az ő rossz oldaluk is megmutatkozik. A létesítmény vezetői viszont egyértelműen fekete karakterek, a jóság minden szikrája hiányzik belőlük. A mellékszereplők közül Annie-t kedveltem még.

Ha a történet mögé szeretnék nézni, akkor azt mondanám, hogy King egy összeesküvés-elméleten gondolkozik el, és ezt bontja ki ebben a sztoriban. Mi lenne, ha létezne egy szervezet, amely a világ egyensúlyát azzal próbálja fenntartani… amit az Intézetben csinálnak? (Nem spoilerezek.) Érdekes feltevés, és akár igaz is lehetne, mégis érződik rajta, és Luke is rámutat, hogy hibásak az alapelvei.

Nekem nem igazán horror; sokkal inkább volt számomra érdekes, mint ijesztő. Nagyon fordulatosnak és pörgősnek sem mondanám; Luke karaktere tett róla, hogy mindenre számítsunk. A tempó nekem picit lassú, bár végig fenntartotta az érdeklődésemet, nem volt unalmas egyik rész sem. Ami az lett volna, azon gyorsan túllendültünk.  Egy pici hiányérzetem mégis van, de nem tudom még megfogalmazni, hogy mi hiányzik pontosan. Hogy miért csak nagyon jó, és miért nem zseniális. Ha eszembe jutna, majd kiegészítem a bejegyzést.

Két dologért vagyok dühös: a hanyag szerkesztésért (plusz tárgytagok, indokolatlan igekötők maradtak a mondatokban, vagy teljesen rossz volt a toldalékolás), illetve a köszönetnyilvánítás utolsó mondatában elkövetett, ordító fordítási hibáért. Trónok harca rajongók érteni fogják.

Jó gondolatok viszont szép számmal akadtak a könyv során, ezeket megosztanám veletek:

„Nagy ajtók is nyílnak apró zsanérokon.”

„Az ember megszokja a vágyálmokat. Azokon él.”

„Néha egy ölelés a telepátia.”

Kedvenc ugyan most nem lett, de összességében szerettem. Egyszer mindenképp érdemes elolvasni.

4,5/5

28. hét: Jussi Adler-Olsen: Palackposta - A Q-ügyosztály esetei 3.

Töretlen lelkesedéssel olvasom tovább a Q-ügyosztály eseteit, épp most fejeztem be a harmadik részt. Hosszabb bevezetés szerintem nem is szükséges.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2013
Oldalszám: 444
Fordító: Torma Péter
Az olvasás ideje: 2020. július 4. – 2020. július 11.

A fülszöveg:
„2009-et írunk. Skóciában egy palackba zárt üzenetet sodor partra a tenger. A foszladozó papíron már alig olvashatók a vérrel írt sorok, amelyben egy testvérpár kér segítséget. A vizsgálódó helyi rendőrök kiderítik, hogy a palackot Dániában dobták vízbe, 1996-ban. Így kerül az ügy a koppenhágai rendőrség döglött aktákkal foglalkozó osztályára, azaz Carl Mørck nyomozó asztalára. Carl, valamint segítői, Assad és Rose gyorsan rájönnek arra, hogy a levelet egy bizonyos Poul Holt írta, akit öccsével együtt raboltak el tizenhárom évvel ezelőtt, ám az eltűnésüket annak idején nem jelentették. De élnek, élhetnek-e még, s ha igen, vajon hol?“

A borító:
A harmadik rész után már mondhatom, hogy a szokásos: vörös betűkkel a cím, fölötte és alatta egy-egy fekete-fehér kép. A felsőn a cím illusztrációjaként egy üvegpalackba zárt üzenet található, az alsón pedig két kisfiút látunk, amint a vízpartról nézik a távolban feltűnő szárazföldet. A képek azt sugallják, hogy ők írhatták az üzenetet. Ezt a borítót szerintem végre eltalálták; az előző kettőnél sokkal jobban összefügg a címmel és a fülszöveggel.

Így tetszett:
A történetvezetés a szokásos: egy szál a tettesnek, egy szál az áldozatoknak, egy a rendőrségnek, illetve egy idősík a múltnak és egy a jelennek. Utóbbiakon fejezetenként, sokszor fejezet közben is ugrál, egy-egy emléket felelevenítve. Ezt főként a tettes szálán teszi, ezzel is bemutatva annak előtörténetét és segít annak a megértésében, hogy milyen pszichés trauma vezetett ahhoz, hogy azzá váljon, akit a történetben megismerünk. A szerző ezt elég hitelesen ábrázolja.

Az események a könyv körülbelül háromnegyedéig viszonylag lassan haladnak; nehéz a palackba zárt üzenet megfejtése, és közben olyan ügyekkel is foglalkoznak főhőseink, amelyek csak részben tartoznak hozzájuk, így ez háttérbe is szorul. Lassan, apró lépésekkel haladnak előre, nagyon nehezen mozdul meg az ügy; már a könyv felénél járunk, és még mindig alig tudunk valamit. Ekkor kerülnek elő olyan információk, amik végre lendítenek a dolgon. Ahogy egyre több furcsaság kerül elő, és kezd körvonalazódni a bűntény, úgy gyorsulnak fel az események, de egészen a végéig csak futnak a tettes után, aki mindig egy lépéssel előttük jár. Amikor utóbbi megneszeli, hogy a nyomában vannak, olyan hibákat vét, amelyek Carlék kezére játszanak. A végjátékban Carl és Assad szokás szerint megsérül és elájul, a tettes letartóztatásának menetéről pedig fogalmunk sincs (és nekik se).

Miközben a palackposta ügye nagyon lassan kibontakozik, a szereplők magánéletébe nyerhetünk nagyobb bepillantást. Carl kapcsolata fejlődik a pszichológusával, és magához költözteti lebénult társát is, mindeközben pedig próbálja felderíteni Assad magánéletét, ami egyre zavarosabbá válik. Rose még az elején kilép a történetből, helyét nővére, Yrsa veszi át. Róluk már a 64-es betegnaplóból tudtam; annak elolvasásakor felébredt már bennem a gyanú, hogy ők nem két különböző ember, hanem egy személy, két személyiséggel. Ennél a kötetnél pedig ebben biztos is lettem. Assadnak is megismerhetjük egy új, sötétebb oldalát; ez az Assad agresszívabb, és mindenre elszánt, ha a családja védelméről van szó.  

A tettes is egy rendkívül összetett személyiség; pszichopatának gondolom, és az sem kizárt, hogy kényszeres is. Megnyerő, de számító és érzelemmentes, mindent pontosan kitervel, és kínosan ügyel a részletekre. A társadalomba való beilleszkedésre teljesen alkalmatlan figura. Szeretem az ilyen karaktereket, ezeket a legnehezebb a nyomozóknak elkapni.

Érdekesnek találtam a vallási indíttatást is, amely egyfajta kritikaiként is értelmezhető a felekezetek, illetve a kisebb szekták felé.

Ugyan most kevesebb váratlan fordulattal találkoztam, élveztem a könyvet; az elejével lassabban, a második felével sokkal gyorsabban haladtam már (egészen pontosan a felét ma olvastam el).

Végezetül megosztanám kedvenc életbölcsességeimet a regényből:

„…a posta nem a rejtélyek felderítésére szakosodott, hanem inkább azok teremtésére.”

„Amikor az ember egy jégtáblán áll édes kettesben egy tajtékzó jegesmedvével, akkor át kell gondolnia a lehetőségeit.”

„Tudod, Carl, mindegy, milyen erővel ülsz rá a karóra, amikor felállsz, fájni fog a segged.”

"Aki nem követett el bűncselekményt, azt szükségtelen jobban megszorongatni, mint amennyire az adóhivatal nevének említése felidegesíti."

A következőkben egy kicsit magukra hagyom kedvenc rendőrkaraktereimet, hogy elolvashassam a várva várt új Stephen King-regényt, de ígérem, hamarosan visszatérek hozzájuk.

5/5

Ha szeretnéd követni A Q-ügyosztály eseteit, itt megteheted.

Amerikából jöttem

Általában nem nagy dolog, ha bővül a könyvgyűjteményem; ezt minden valamire való könyvmoly elmondhatja magáról. Könyvespolcom új lakójáról viszont van mit mondani. Egy dedikált Joe Hill-kötet története következik.

Teljesen véletlenül, egy facebook-hirdetésben akadtam rá a Premiere Collectibles nevet viselő cégre, akik dedikált könyvek árusításával foglalkoznak, és időnként Live Signing eseményeket rendeznek. Ez annyit tesz, hogy az erre felkért író élőben dedikálja egy bizonyos könyvét, amelyet az esemény zárásáig lehet megrendelni. A hirdetés, amelyet én láttam, Joe Hill Full Throttle című, tavaly év végén megjelent novelláskötetéről szólt. Azonnal lázba jöttem, majd fél nap őrlődés után szinte az utolsó pillanatban rendeltem meg. Nem érdekelt az ára, nem érdekelt, hogy ezért három-négy másik könyvet vetettem volna; csak az aláírás lebegett a szemem előtt. Ekkor március 26-a volt.

Rendben megérkezett a visszaigazoló e-mail a tájékoztatással, miszerint feladás után 2-3 héten belül meg kell kapnom a csomagot. Ezt, és még egy plusz hetet türelmesen kivártam, ekkor kezdett gyanús lenni, hogy semmit nem kaptam. Felvettem hát a kapcsolatot a Premiere Collectibles ügyfélszolgálatával, finoman érdeklődve, hogy merre jár a csomagom. Nagyon korrektek voltak, elnézést kértek a csúszásért, elmagyarázták, hogy ők sem kapták meg időben a soron következő szállítmányt. Felajánlották a visszatérítés lehetőségét, ha mégsem kérem. Na, azt már nem – gondoltam, majd megköszöntem a tájékoztatást és közöltem velük, hogy nyugodt szívvel várok tovább, nem sietek sehova. A csomagot végül május 2-án adták fel.

Innentől naponta néztem a megadott nyomkövető oldalon, hogy hol tart, és egyre növekvő izgalommal vártam az érkezését. Örültem, amikor megláttam a május 14-i ­Arrived at regional facility, Budapest Hungary bejegyzést. Ez gyors volt! Nem tartott sokáig az öröm; a rendszer ezen a ponton beragadt, és heteken keresztül nem mutatott mást. A Magyar Posta nyomkövető rendszerében nem volt benne, mintha még meg sem érkezett volna az országba. Ezt telefonon is megerősítették, illetve azt tanácsolták, várjak még, mert a járvány miatt két hétre karanténba helyezik a csomagokat. Jó, akkor várok. Nem is két, hanem négy egész hetet vártam, semmi változás. Június vége volt, és esedékessé vált egy költözés, így eléggé sürgető volt, hogy megérkezzen a csomag. Ekkor azt javasolták, hogy forduljak a posta ügyfélszolgálatához, hátha tudnak segíteni.  Mondanom sem kell, hogy egy automatikus üzenetet kaptam vissza, amelyben nemhogy a kérdésemre nem válaszoltak, hanem teljesen más témában kaptam tájékoztatást. Annyi haszna azért volt, hogy az egyik bekezdésben megemlítették, hogy a feladóhoz lehet még fordulni. Megírtam hát a második udvarias érdeklődő levelet a Premiere Collectibles-nek.

Ismét kedvesek voltak, sajnálkoztak, hogy ennyit kell várnom, ez nem általános, de most a futárcégnél nagyon kevesen dolgoznak, ez okozhatta a csomag beragadását. De adjak nekik egy hetet, utánajárnak, hogy mi van. Noha azóta sem válaszoltak, láttam, hogy intézkedtek; már a következő napon látható volt egy június 14-i bejegyzés az általuk küldött nyomkövető rendszerben: ezen a napon a küldemény megérkezett Rotterdamba! Remek, ezek szerint májusban még nemhogy Budapesten, de Európában sem volt. No, nem baj, legalább úton van, most már tényleg mindjárt jön.

Rotterdam azért nem itt van; nagyon szurkoltam neki, hogy érkezzen meg még a költözés előtt, de sajnos nem volt szerencsém. A következő lépés az volt, hogy fülön csípjem, amikor az országba érkezik, és átkérjem az új címre. Két lehetséges helyen is jeleztem, hogy más címre kérem, biztosítottak, hogy menni fog, nem lesz gond, átírták, másnap átvehetem. 

Figyeltem is a nyomkövetőt, hogy tényleg így lesz-e. Ekkor jött az újabb meglepetés: nem írtak át semmit, a postás reggel szépen elvitte a rossz címre és bedobta a ládába az értesítőt. Egyelek meg titeket, épp ezt akartam elkerülni. Végül a mai napon, értesítő nélkül sikerült elhozni a postáról a csomagot, azonnal fel is bontottam. 

Most annak kellene jönnie, hogy nem is az volt benne. De ezzel szerencsére már nem kellett szembesülnöm. Az olvasása ugyan még várat magára, de a tudat, hogy van egy dedikált Joe Hill-könyvem, mindenért kárpótol. :)

 

10 tanács egy 16 nyelven beszélő embertől - nyelvtanulóknak Lomb Katótól

Tavaly decemberben olvastam egy orosz nyelvű cikket, amely akkor annyira megtetszett, hogy megígértem az orosztanáromnak, hogy magyarra fordítom. Azóta is húzom, de ma érzek magamban motivációt. Az eredeti cikket oroszul tudók itt olvashatják. A fordítás a sajátom, a hibákért vállalom a felelősséget. J

Dacára annak, hogy végzettsége szerint vegyész volt, Lomb Kató egyike volt a világ első szinkrontolmácsainak; 8 nyelven fordított folyékonyan, ám összesen 16 nyelven értett és dolgozott. Mindezt úgy, hogy az ő idejében nem voltak sem anyanyelvi beszélők hangfelvételeit tartalmazó CD-k, sem Skype, sem nyelviskolák.

Megdöbbentő, hogy Lomb az általa beszélt nyelvek többségét, autodidakta módon sajátította el; kizárólag tankönyvek és az éppen tanult nyelven íródott szépirodalmi művek használatával. Megközelítése középpontjában „a nyelvben való elmélyülés” áll: a nyelvtan elsajátítása párhuzamosan az eredeti szövegek és az élő beszédben leggyakrabban használt állandósult szókapcsolatok megtanulásával.

Lomb Kató megalkotott a nyelvtanulóknak tíz nagyon egyszerű, de hatékony szabályt, amelyeket lefektetett „Így tanulok nyelveket” című könyvében is. Érdekes olvasmány mindenkinek, bármilyen idegen nyelvet tanuljon is:

1.    Minden nap foglalkozz a nyelvvel! Még ha kevés időd van is, szánj legalább 10-15 percet egy új kifejezés megtanulására vagy ismétlésére. A tanulás reggel a leghatékonyabb.

2.    Ha hamar elmegy a kedved a nyelvtanulástól, találd ki a saját algoritmusodat. Például: egy kis tanulás, aztán egy kis zene, szünet gyanánt egy kis séta. Csak ne hagyd abba!

3.    A kontextus a mindenünk. Soha ne önálló szavakat tanulj, használd annyi kontextusban, amennyiben csak lehet. Például, ha megjegyezted azt, hogy „strong wind”, az egyik szó automatikusan elő fogja hívni a másikat.

4.    A leghasznosabb, ha kijegyzeteled az állandósult szókapcsolatokat, és igyekszel minél gyakrabban használni őket a beszédben.

5.    Gondolatban fordíts le mindent, ami a szemed elé kerül – reklámokat, dalszöveg-részleteket, párbeszédeket, újságcikkek címeit. Bemelegíti az agyat és hasznos a memória fejlesztéséhez is.

6.    Hasznos, ha megtanulsz pár rövid szöveget vagy párbeszédet. Nem csak azt kell megtanulni, ami száz százalékig helyes, vagy amit a tanárod előzetesen kijavított.

7.    A kész mondatokat és kifejezéseket írd le és jegyezd meg egyes szám első személyben. Például: „I am only pulling your leg” (Csak húzom az agyadat).

8.    Nem szabad egy nyelvet elkülönítve tanulni. A vár minden oldalát be kell venni: nézz filmeket, olvass könyvet és újságot eredeti nyelven, beszélgess az interneten anyanyelvi beszélőkkel. (Lomb Kató például Gogol Holt lelkek című könyvével és annak lenyűgöző szókincsével kezdett oroszul tanulni.)

9.    Ne a hibától félj, hanem a kijavítatlan hibától. Soha semmit nem hagyj ellenőrzés nélkül. Inkább nézd meg kétszer.

10.  Legyél biztos abban, hogy bármi is legyen, te megtanulod ezt a nyelvet! Mindenképpen eljön az a pillanat, amikor a minőség túlnő a mennyiségen, és a nyelvi akadály megszűnik.

Végezetül: mikor a 86 éves Lomb Kató találkozott 54 éves barátjával, megfogalmazta neki az életfilozófiáját: „Steve, te még nagyon fiatal vagy! Olyan sok éved van még nyelvet tanulni!”