A mai nappal nekem is elkezdődött a tanítás. Bár a két hónapos nyári gyakorlat
már ide tartozott, ezzel a nappal vált teljesen biztossá és
visszafordíthatatlanná, hogy ötödéves lettem. Végzős. Nagyon furcsa kimondani,
leírni. Belegondolni, hogy nincs egy év, és átveszem a diplomámat, változik a
nevem, és megszűnök diáknak lenni. Egyszerre jó és rossz, izgalmas és ijesztő.
"Az egyetemi
éveid lesznek a legszebbek!" ,"Addig örülj, amíg diák vagy!"-
hangzik el szüleink, rokonaink, ismerőseink szájából ez a két mondat. Nem vonom
kétségbe, hogy ez sok esetben, vagy akár a legtöbb esetben így is van. De
jelentem, nekem nem az eddigi egyetemi éveim voltak a legszebbek, és egyáltalán
nem örülök annak, hogy én vagyok az egyik legidősebb a munkahelyemen dolgozó
diákok közül. Kevesen vagyunk mi huszonévesek. Mintha ennyi idősen már nem
illene diáknak lenni. Mintha elvárnák az emberektől, hogy ennyi idősen saját
keresetük legyen, és magukat tartsák el. Nem egyszer tapasztaltam már a
munkahelyemen, hogy az emberek azt hiszik, állandó dolgozó vagyok, aztán
hatalmasra nyílik a szemük, amikor közlöm, hogy nem, én diák vagyok. Ők nem is
gondolták volna.
A diákéletnek
számtalan előnyt tulajdonítanak: sok szabadidő, nyári szünet, csak a tanulásra
kell koncentrálni, nincs tulajdonképpeni felelősség semmiért, és még
sorolhatnám. Ezek valóban léteznek, léteztek. Számomra már csak múlt időben, a
gimnáziumi évek alatt. Valakinek az egyetemi évei alatt is megvannak ezek, ez
kétségtelen. De nem nekem, nekünk, akik gyógyszerésznek tanulnak. Vagy
orvosnak. Fogorvosnak. De megemlíthetnék minden olyan szakot, ahol nem engedik
meg a lazaságot. Ahol minden nap valamilyen gyakorlatod van, amelyeken beugrót
íratnak az óra elején, ahol egy félévben összesen 23 zh-t kell írnod, ahol
majd' minden napodat jegyzőkönyvírással töltöd, ahol éppúgy elvárják a
folyamatos készülést, mint a gimiben, akkora anyagmennyiségekkel egy-egy zh-ra,
mint anno az érettségi volt. Nem, nem örülök neki, hogy olyan dolgokkal töltöm
az állítólagos legszebb éveimet, amit soha nem fogok használni a való életben.
Diákmunka. Jó dolog
a szabadidőt hasznossá tenni. Pénzt keresni, kis önállóságra szert tenni,
segíteni a szülőket, és a maradékot szabadon elkölteni. Én mégis szeretném már
magam mögött tudni. "Majd megtudod, ha rendesen dolgozol...".
Rendesen dolgozom. Most is. Kevesebbet adózom, de ha időm engedi, 6-8 órát
vagyok bent. Vagy 10-et. Nyáron a gyakorlattal együtt egy héten kétszer napi
10-11 órát dolgoztam. Mondhatjuk úgy is, hogy két állásom volt. Mi is az, amit
meg kéne tudnom?
Az, hogy milyen
érzés az, amikor az ember csak ledolgozza a napi 8 óráját, és ezzel kész,
letudta a napi teendőit (ha a ház/lakás körüli dolgokat nem számoljuk). Milyen
az, amikor hazaérve nem tankönyvet vesz a kezébe, hanem egy regényt. Nem
a másik munkahelyére megy, hanem színházba, koncertre, szórakozni.
Lehet azt mondani, hogy ezt eddig is megtehettem volna.
Meg. De a féléveim bánták volna, és még hosszabbra nyúlik a legszebbnek
kikiáltott öt évem. Elég hosszú volt ez így is. Most, a vége előtt nem sokkal,
még inkább hajtanám, hogy legyek túl rajta, legyen vége. Akkor is, ha nem tudom még pontosan, merre tovább a
nyáron. Akkor is, ha nehéz magamat elképzelni, ahogy ott állok a tára mögött,
és felügyelet nélkül, egyedül szolgálom ki a beteget, vagy ahogy egy gyógyszer
törzskönyvezésében segítek, akár még orosz nyelven is, vagy ahogy egy klinikán
állok egy beteg ágya mellett, a gyógyszereléséről társalogva az orvosokkal. Nem
látom még ezt. Nagyon távolinak tűnik. Talán azért, mert kiszámíthatatlan. Az
egyetemi években az volt a jó, hogy öt évre előre tudtam, mi fog rám várni, fel
lehetett készülni rá, megfogadni a felettem járók tanácsait, stb. Egyelőre
lehetetlennek tűnik felkészülni arra, ami egy év múlva vár. Őrült nagy
kontraszt. Mégis várom, hogy eljöjjön. Azt, amikor én adom oda a 3%-os kupont a
pénztárban ülő diáknak.