Beépített gothság

Ahogy ígértem, mesélek egy keveset arról, hogy hogyan is építem be a goth stílust a mindennapjaimba. Az évek során a egyre inkább azzá a típusú emberré válok, aki a külsejét tekintve magának szeretne megfelelni, nem pedig egy másik embernek vagy különböző szabályoknak.

Az egyetemi éveim alatt szereztem be több goth stílusú ruhadarabot, és kezdtem őket minél gyakrabban viselni. Az volt a célom, hogy az új társaság már így ismerjen meg és fogadjon el. Működött. A gólyatáborban is szereztem barátokat, és később a félév során is. Nem voltak előítéletesek, nem féltek tőlem. Vagy csak elsőre nem mondták. Az egyik legjobb barátnőm mesélte el, hogy először, amikor meglátott úgy gondolta, hogy nem leszünk jóban, mert az ő rózsaszín álomvilága nem illik össze az én fekete álomvilágommal. Mégis úgy döntött, hogy ad nekem egy esélyt. Azóta többször is elmondta, hogy jól döntött.

Hallgatótársaimnál kicsit nehezebben ment a családdal való elfogadtatás. Igyekeztem lassan, cseppenként adagolni a dolgot. Egyre többször jelentem meg otthon is az új ruháimban, és próbáltam minél kevésbé magamra venni, ha valami nem tetszett nekik. Először még az otthoni címre rendeltem a ruhákat és kiegészítőket, de később úgy döntöttem, hogy a budapestire fogom. Így én bonthatom ki először, és nem is kell heteket várni, hogy felpróbálhassam. Ebből az lett, hogy egy ruhadarabot több hete vagy hónapja hordtam már, mire ők látták. Végül aztán elfogadták, vagy beletörődtek. Mindegy is, melyik.

A gyakorlati helyeimre és a munkahelyemre is amennyire tudom, beviszem. Egy drogériában dolgozom, ahol a kötelező munkaruha fehér póló, fekete nadrág és zárt cipő. Legalábbis ezt mondták, amikor jelentkeztem. Először tartottam magam ehhez, majd megtudtam, hogy a nadrág helyett szoknyát is viselhetek. Ez nagy könnyebbséget jelentett, tekintve, hogy nem hordok nadrágot. Télen sem. A zárt cipővel nem volt gond, télen csizmát hordok, nyáron viszont másra volt szükség. Úgy gondoltam, egy fekete balerinacipővel talán kiegyeznek. Így is volt. A munkahelyi öltözékem tehát: fehér felső, az éppen aktuális szoknya, mindenképp stílusba vágó, és balerina. Ha kesztyű is van rajtam aznap, azt le szoktam venni, de minden más kiegészítő marad. A smink szintén. Egyedül a fekete rúzst hanyagolom, bár egyszer már azt is megpróbáltam, és semmi probléma nem volt vele. Sőt, többen mondták hogy nagyon tetszik nekik a stílusom, és az is, hogy merek így öltözni. Annak a számlájára írom, hogy elégedettek velem és a teljesítményemmel, így nem kötnek bele abba, hogy hogy nézek ki. Másoknak is azt szoktam javasolni, hogy próbálják meg megtalálni az egyensúlyt a hétköznapi és a munkahelyi kinézetük között. Azokon a napokon, amikor dolgozom, már reggel egy kicsit moderálom a külsőmet; a legdurvább, legsokkolóbb szereléseket meghagyom az olyan napokra, amikor nem kell menni. Eddig bevált. A későbbiekben is tartani fogom magam ehhez az elvhez. Szerintem, ha az ember először "bedolgozza" magát valahova, megismerik, megtudják, hogy hogy teljesít, nagyobb elfogadásra számíthat minden tekintetben. Persze lehet, hogy nekem csak szerencsén volt eddig, jó helyeken voltam, jó főnökeim voltak, stb. Máshol lehet, hogy nem működik az elméletem, de ez majd elválik. Egy próbát mindenképp megér.

Jövőre végzek. Gyógyszerész leszek, és fehér köpenyre fognak ítélni. Ezt jóval szigorúbban veszik majd, mint a drogériában, ahol még diákként dolgozom. A köpeny alatt viszont mindegy, mi van. Ha akarom, csipkeblúz. Ha akarom, fehér fűző.  A smink változatlan, a kiegészítők maradnak. Kivéve a kesztyű és  a fekete rúzs. És ha mindez a majdani főnökömnek is megfelel, akkor talán egyszer oda is eljutok, hogy fehér, ujjas fűzőben szolgálhatom ki a betegeket. Szólok, ha így lesz. ;)

Átváltozás

Nem egy embertől hallottam illetve olvastam már, hogy atrocitás érte a kinézete, az öltözködése miatt. Az emberek beszólogatnak, kérdezősködnek, és újra meg újra bebizonyítják, hogy fogalmuk sincs, kik vagyunk.

Személy szerint engem az utca embere soha nem bántott az öltözködésem miatt; nyilván egy-egy megjegyzést kaptam, de soha nem támadtak rám, még csak szóváltásba sem keveredtem senkivel emiatt. Lehet, hogy jól kezelem, lehet, hogy egész egyszerűen nem is akarnak szólni. Nem tudom. Azt tudom, hogy nem szólok vissza, csak mosolygok, és igyekszem valami frappánsat válaszolni az olyan kérdésekre, mint: "Hogy van a Sátán?" Nem tudom, most megyek hozzá, visszafelé elmesélem. 

A legutóbbi eset, amikor bármiféle megjegyzést tettek, egy péntek este volt nagyjából egy hónappal ezelőtt, az éppen partyjárattá alakuló 4/6-os villamoson. Kissé már ittas, nálam néhány évvel fiatalabb srác mért végig, majd közölte a nyilvánvalót: Fekete a szád! Szürke volt, de a sötétség és az alkohol számlájára írtam ezt a kis tévedést, majd annyi volt a válaszom, hogy tudom.

-Nem gondoltál valami nőiesebb színre?

-Nem. (Nem mintha fűzőben, miniszoknyában és magassarkúban nem lettem volna elég nőies, de mindegy.)

-Mi vagy te, valami halálisten?

Pillanatnyi hatásszünet, majd: -Igen!

Firtatta még egy kicsit, hogy mi vagyok, olyan vagyok-e,mint az emósok, én is vagdosom-e magam. Ha már ilyen érdeklődő, gondoltam, felvilágosítom, hogy legalább aznapra legyen fogalma a dologról (másnap úgyse fog rá emlékezni). Igazából valamilyen szinten élveztem a helyzetet. Egy ideje szinte várom a pillanatot, amikor elmesélhetem az utca emberének egy beszólás kapcsán, hogy mi is ez. Régen ezt nem tettem volna; el kellett telni néhány évnek a fővárosban, szabadon, a tiltásoktól mentesen.

Nem mindig lehettem önmagam. Mindenki hallott már elnyomó kapcsolatról, szülői ellenzésről, kirekesztésről. Valamilyen szinten mindből kaptam egy adagot. Nem most tudatosult már bennem, hogy én goth vagyok. Az sem most pattant ki a fejemből, hogy hogy akarok kinézni, öltözni, sminkelni. Kiskamaszként kezdtem egyre több feketét hordani, a gimibe valami rocker-goth-metallady-ötvözetként kerültem. Az volt a szárnybontogatás időszaka. Vagyis lett volna, ha nem szólt volna közbe valami. És valaki.

Az első kapcsolat nagyon meghatározó az emberek életében, főleg, ha hosszú. A jobbik eset, ha az ember szép emlékekkel jön ki belőle. Nálam ez nem így történt. Nem volt olyan régen, mégis távolinak érzem, annyi minden változott azóta; legfőképpen én magam. Azt a négy évet az elnyomás időszakaként, vagy "a régi életem"-ként szoktam emlegetni. Apróságnak tűnik, ha az ember nem öltözhet úgy, ahogy szeretne. Az is, ha a párja nem kedveli az általa hallgatott zenét, vagy nem ért egyet az életfelfogásával. Mégis nagy dolog, ha a szeretett személy pont azt nem szereti bennünk, akik igazából vagyunk.

Először a bakancsot kellett elhagynom. Akkoriban egy málhazsák volt az iskolatáskám, azt is le kellett cserélnem, és a ruháimat is. Farmer-póló-sportcipő. Semmi smink, semmi körömlakk, még hosszú köröm sem.Még az is felvetődött, hogy fessem vissza barnára a hajamat, de ebbe már én sem mentem bele. Barátaim nem voltak; akik lettek volna, mind elmaradoztak, mert egyiket sem tűrte meg. És "a beteg agyamat" sem.

Az érettségihez közelítve kezdtem el "lázadni". Szép lassan adagoltam mind a sminket, mind a kicsit nőiesebb ruhadarabokat. Eljutottunk oda, hogy a piros körömlakk még tetszett is neki, és az első fűzőmet is viszonylag barátságosan fogadta. Az első egyetemi év alatt kezdtem el jobban foglalkozni a goth szubkultúrával, jobban utánanéztem dolgoknak, és a ruhatáramat is elkezdtem apránként átalakítani. A második szemesztertől kezdve ment könnyebben a dolog. Ekkor szakítottunk.

Két évet töltöttem egyedül; ez alatt az idő alatt többnyire megtaláltam önmagam, de most, újabb két év eltelte után érzem azt, hogy lassan sikerül kiteljesedni. Még nem valósítottam meg minden álmomat (például a goth fotózás és a zenekar még várat magára), de szép lassan pótlom ezeket is. Sokat segített az is, hogy az egyetem egy új közösséget jelentett; egy olyat, akik már fűzőben, hosszú szoknyában, és sötét sminkkel ismertek meg és fogadtak el. Ezt a korszakot egy új névvel kezdtem; senkinek nem engedtem, hogy a keresztnevemen szólítson. Maradtam Szumi. 

Szumi az volt, akiben egyszerre élt a goth nő, a metál lady és a "normális" lány. Először különválasztottam ezt a hármat, aztán egy idő után a "normális lány" el is tűnt. A másik kettőt pedig mostanra már szinte teljesen egybeolvasztottam. Ehhez az kellett, hogy találkozzak valakivel, aki azóta is a legfőbb lelki támaszom, és akitől minden téren többet kaptam az eddigi idő alatt, mint "a régi életemben". Még többet hozott ki belőlem; régóta alvó tulajdonságaimat ébresztette fel, és segített olyanokat is megtalálni, amikről nem is tudtam, hogy vannak. Szumiból egy év múlva Vadóc lett - kiforrottabb, teljesebb, mint valaha. Persze fejlődni még mindig van hova. Ma már büszke vagyok arra, hogy a goth szubkultúrához tartozom, és ezt soha senki miatt sem változtatnám meg. Jelen van a mindennapi életemben, az egyetemen, a vizsgákon, a gyakorlaton, és a munkahelyemen is; de erről majd legközelebb.