Translate

2017. december 15., péntek

Kipróbáltam - tapasztalatok az újonnan szerzett sminktermékekkel

A sminkelés kislánykorom óta vonzott. Az a típus voltam, aki előszeretettel kente ki magát a neki vásárolt gyerekfestékekkel, és találta meg a boltban a legpirosabb rúzst, amit aztán a mama készségesen meg is vett, hogy aztán a poharaktól kezdve a törülközőig mindenhol látszódjon, ha használatba került. 12 évesen egy nagy sminkkészletet kaptam karácsonyra, amit hétköznap az iskolában ugyan nem használhattam, hétvégente viszont annál inkább. Később a gimnáziumi években vált mindennapossá számomra a smink viselete - először szemceruza, szempillaspirál, később a különböző színű szemhéjpúderek, végül a rúzsok. Alapozót akkor sem használtam, és azóta is csak ritkán teszem; fotózásra, illetve olyan eseményekre, ahova illik. Akkoriban jóval szolidabban sminkeltem; nem is tudtam igazán, és az akkori kapcsolatom sem tette lehetővé, hogy erősebbet használjak. Az egyetemen aztán megjelent ez is. Azóta sokat tanultam, mertem kísérletezni, és ahogy arról már korábban írtam, egy olyan hónapom is volt, amikor minden nap egy Pinteresten talált sminket készítettem el magamnak.
Sminkcuccok
Ezekben az években főleg az ár szabta meg, hogy milyen termékeket kenek magamra. Megvolt a nagy paletta, ezenkívül olyan, a drogériákban kapható márkák termékeit használtam, amelyeket 1000 forint körül megkaptam. Mondanom sem kell, hogy azóta ezeket igyekszem kerülni, mert az  évek során megtapasztaltam, hogy a minőségük sajnos messze nem a legjobb. Tavaly karácsonyra egy Make up Factory palettát kaptam, illetve 1,5 évvel ezelőtt Avon tanácsadónő lettem, így sokkal jobban megismerhettem egy olyan márkát, aminek neve is van, és ár/érték arányban is több mint megfelelő. (Ez itt a reklám helye.) Ez a 1,5 év viszont arra is ráébresztett, hogy hiába van rengeteg jó termékük, valahogy a hideg bőrtónusú nőknek nem kedveznek annyira szemfesték és rúzs vonalon, illetve az extrémebb színek is hiányoznak. A Make up Factory paletta szemhéjpúderei pedig hiába szupertartósak (értsd: reggel 6-kor felkenem és este 11-kor változatlan állapotban mosom le), kevéssé pigmentáltak; halványak, gyengék a színek, és ahogy az Avonnál is, itt is hiányoznak az extrémebb árnyalatok. Így aztán arra jutottam, hogy ezeket máshol kell keresnem. Mivel már van némi saját keresetem is, így a sminktermékre szánt pénz mennyisége is feljebb kúszott, bár egy lélektani határt meghúztam magamnak, ami főlé nem megyek egyelőre. Felfedeztem a NYX és a Pupa márkákat. Ezekről fogok most többhetes használat után élménybeszámolót írni, ahogy azt már Instagramon megígértem.

A képen látható termékek: NYX Fire paletta (limitált széria)
                                           Pupa Vamp! Wet&Dry collection, 305-ös számú, kék szemhéjpúder
                                           NYX HS56 Enchanted fantázianevű, méregzöld szemhéjpúder
                                           NYX Liquid Suede LSCL18 Foul Mouth/Vulgaire fantázianevű folyékony, matt rúzs
                                           Pupa I'm collection, 416-os számú mélybordó rúzs (bal oldalon)
                                           Pupa I'm collection, 426-os számú szürkéslila rúzs (középen)
                                           Pupa I'm Metallic collection, 008-as számú vörösesbarna, metálfényű rúzs (jobb oldalon)
A képről lemaradt egy, a kép készülte után szerzett négyes Avon True paletta, Urban Skyline fantázianévvel, a klasszikus füstös smink elkészítéséhez szükséges árnyalatokkal.



Egyenként mesélek a termékekről, és képekkel is illusztrálom, hogy melyikkel mit alkottam az elmúlt hetekben. Kellemes böngészést!

Minden nap más szín dominál a sminkemben. Hétfőn az ezüst/szürke, kedden a piros, szerdán a lila, csütörtökön a kék, pénteken a zöld, szombaton a fekete, vasárnap pedig az arany/sárga különböző árnyalatai. Tervezek egy olyan bejegyzést is, amelyben a napok szerinti sminkeket fogom közzétenni, de jelen esetben márkánként haladok. Szemsminkhez szemhéjpúderalapot is használok, így a tartósságot ezzel együtt kell érteni, nélküle jelentősen redukálódhat az idő.

Kezdjük a NYX-szel:

Sötétzöld illetve méregzöld szemhéjpúdert keresve találtam rá a márkára. Az zöld az egyik kedvenc színem; az otthoni készletben négy árnyalat van, de mind világos; most olyat szerettem volna, ami bár sötét, mégis élénk, látható, hogy nem fekete. Végül a fent említett Enchanted árnyalatot választottam. Ez a darab most már több hónapja megvan, rendszeresen használom is. Akár egymagában, akár más zöld árnyalatok mellett is szépen mutat (én ez utóbbi módon viselem). Kevesebb is bőven elegendő belőle, satírozásnál főleg - hihetetlenül jól "fog". Reggeltől estig fent lehet, nem kell hozzányúlni, javítani, gyönyörűen tartja a színét, és nem gyűlik össze a mozgó szemhéj és a szemöldökcsont alatti bőr találkozásánál. Nagyjából 12-14 óra elteltével kezd, de akkor is minimálisan. Szemhéjpúderalap nélkül nem próbáltam.



       

A Fire palettára piros szemfesték keresése közben akadtam rá. Az eladó mutatott egy piros árnyalatot külön, és a palettát is, amelyben kettő szerepel. Mondanom se kell, hogy az utóbbi tetszett jobban.  Black Friday előtt néhány nappal voltam, de limitált széria révén nem mertem megvárni a pénteket, hogy olcsóbban hozhassam el, féltem, hogy nem marad, így hát teljes áron (egy Szent Istvánért) hoztam el.  A boltban is úgy tűnt, hogy hihetetlenül pigmentált szemhéjpúderről van szó, erős, élénk színekkel. Egy különálló szemfestékem már volt tőlük, így tudtam, hogy bízhatok benne. Külön örültem a sárga és az arany árnyalatainak, így vasárnaponként is különbözőféleképpen nézhet ki a szemem. A fent említett tartósság ennél a palettánál is fennáll, viszont a pirosaknál azt tapasztaltam, hogy ha a kelleténél többet viszek fel belőle, hamarabb kezd el összegyűrődni.

                                           

                                          

                                            

                                          

Utolsóként említem a folyékony, mattra száradó rúzst. Jártam már úgy, hogy kinéztem eBay-n egy színt, megrendeltem, és amikor megérkezett, teljesen mást kaptam, mint amit kértem, és jobban tetszett, mint az eredeti. Hasonló történt ezzel a termékkel is. Régóta keresek sötétlila rúzst, így több sikertelen vadászat után adtam egy esélyt a NYX-nek, hátha itt lesz. Többet is mutatott az eladó, amelyek közül a Vulgaire árnyalatot választottam. Ott, abban a megvilágításban lilának tűnt, másnap viszont, amikor a számon megszáradt, határozottan sötétkék volt. Természetes fényben szintén. Mégsem bántam, mert a kék rúzs beszerzése is a terveim között volt. A minősége pedig valami csodálatos. Mattra szárad, így nem kenődik, nem gyűlik össze a repedésekben, a beszéd, az evés és ivás próbáját állja, bár étkezés után én a legbelső részt a biztonság kedvéért meg szoktam igazítani. Ha egész nap fent van, egyszer-kétszer érdemes átkenni, mert az egész napos igénybevétel meglátszódhat rajta.


A Pupa termékeit egy hangyányival régebb óta használom. A drogéria, ahol dolgozom, egy plázában van, így óhatatlan, hogy a többi üzlet mellett is elmenjek. Így találkoztam ezzel is. Először csak azért mentem be, hogy az árakat megnézzem. A NYX-ről hallottam már ismerősöktől, ajánlották is, de a Pupa nevét soha, sehol nem hallottam még. Egy olasz márkáról van szó, a NYX-hez hasonló, de annál némileg magasabb áron kínálják a termékeiket. Drágának találtam, de nagyon kíváncsi voltam arra, hogy milyen minőségű lehet, mert a szemhéjpúdereik első látásra is elbűvöltek a színeikkel. Sok olyan árnyalatot tartanak, amelyeket én nem használnék, de akad közöttük néhány, amit annál inkább. Az első vásárlást egy kuponnap keretében bonyolítottam le, és a fent már említett sötétkék szemfestéket hoztam el. Wet&Dry, azaz száraz és nedves alapra is fel lehet vinni, ez utóbbival még egy picit sötétebb lesz. Az én szemhéjpúderalapom krémes állagú, valahol a kettő között van, tehát tökéletesen megfelel. Nem csalódtam. Intenzív szín, tehát elég belőle kevesebb is, könnyű vele dolgozni, és ami a legfontosabb: tartós, nem pereg, nem gyűrődik, csak egész napos viselés után minimálisan. A többi kék árnyalattal harmonizál, tökéletesen be tudtam építeni a készletbe. Általában a NYX folyékony rúzsát használom hozzá, véleményem szerint tökéletesen kiegészítik egymást.     
               

A rúzsoktól féltem először, a bolti megvilágításban nem igazán tetszettek az árnyalatok, túl világosnak találtam őket, a sötétebbekhez hasonló, vagy teljesen ugyanolyan pedig már volt otthon, egy másik márkától. Egy mélybordót viszont találtam, ami régóta a szívem vágya volt, és úgy tűnt, hogy működőképes lehet. Ezt is egy akció keretében vettem meg, ami törzsvásárlóknak szólt, így aztán azzá váltam. Ahogy a szemfestékben, a rúzsban sem csalódtam. Már az otthoni fényekkel is szebb volt, mint a boltban, természetes fényben nézve pedig azt gondoltam: "Ez az! Ezt kerestem!" Azóta is a kedvencem. A NYX folyékony rúzsánál kevésbé tartós, étkezés után mindenképpen újra kell kenni. Az alapszínét megtartja, de frissen sokkal élénkebb és teltebb. A repedésekben 5-6 óra elteltével kezd összegyűlni, de ezt én csak közelről nézve vettem észre, étkezés után, amikor már egyébként is kopott valamennyit. Egész nap viselve 3-4-szer érdemes áthúzni.

                                                         

A törzsvásárlói kártya előnye, hogy különböző akciók esetén jóval olcsóbbal lehet a kinézett terméket megvenni, mint ha nem rendelkezünk ilyennel. Személyre szóló akció is van, ilyen az is, ami a születésnapunk hetére érvényes (pontosabban a születésnap előtti és utáni 3 napban); ilyenkor két termékre jár 50% kedvezmény. Csábító ajánlat volt, be is néztem hát az üzletbe, hátha találok végre egy kedvemre való lila rúzst, illetve az akkor megjelenő I'm Metallic kollekcióra is kíváncsi voltam, amiről a hírlevélben értesültem, és használható színeket ígért. Sötétlila rúzst ugyan nem találtam most sem, és a Metallic árnyalatok sem tetszettek annyira, mégis, ha már van kedvezményem, el akartam használni, és azt is tudtam, hogy a minőséget tekintve rosszul nem járhatok. Így adtam egy esélyt egy szürkéslila rúzsnak, ami a kézfejemen nagyon halványnak látszott, és a Metallic kollekcióból egy vörösesbarna árnyalatúnak, amihez hasonló ugyan volt már otthon, de rosszabb minőségű, ezért annak a pótlására megfelelőnek ígérkezett. Reménykedtem benne, hogy az otthoni fény majd változtat némiképp a véleményemen, ahogy azt legutóbb is tette. Bejött. A szürkéslilánál nem hittem el, amit látok, annyira másképp nézett ki a számon, az otthoni fényben, mint a boltban a kézfejemen. Mondanom sem kell, hogy sokkal jobban tetszett, és ettől fogva egyáltalán nem bántam, hogy adtam neki egy esélyt. "Na, ez lila. Tökéletes lesz."-gondoltam.




A vörösesbarna ugyanúgy szebb volt otthon, mint a boltban, és valóban a már meglévőhöz hasonló árnyalatúnak mutatkozott, habár egy picivel sötétebb annál. Tartósságban viszont messze felülmúlja.

                                                              

Végezetül kitérek az Avonos palettára. Egy (majdnem) azonos színekben pompázó Miss Sporty paletta pótlásaként vettem meg, részben a márkahűség és a hitelesség miatt (milyen tanácsadó az, aki nem ismeri a termékeket, amiket árul?), illetve a már megszokott minőség miatt. A Miss Sporty paletta gyengének bizonyult, néhány óra alatt összefolyt, összegyűrődött, és messze nem volt olyan szép estére, mint bármelyik másik, amiket eddig bemutattam. Nem voltam vele elégedett, ezért úgy döntöttem, hogy nem veszek ugyanolyat, hanem elsőként az Avonosat próbálom ki. Egyelőre úgy tűnik, állja a sarat. A Miss Sporty palettával ellentétben ez matt, de nem bánom, mivel ennek ellenére is pigmentáltabb, mint az előbb említett. A NYX-hez és a Pupához képest többet kell belőle használni, de ez a tartósságot nem befolyásolja. Estére minimálisan gyűrődik össze. Érdekesség ezekhez a képekhez, hogy itt a sminkem minden részlete Avon termékkel készült, a szemöldökceruzától a szemfestéken át a rúzsig. Ezt a "teljes Avonság" állapotának neveztem el.


 


Bár alapvetően hű vagyok az Avonhoz, tervezem még más márkák kipróbálását is, olyan színek esetében, amit itt nem kapok meg. A NYX-et és a Pupát mindenképpen megtartom, és biztosan fogok is még tőlük vásárolni. Amint szereztem új termékeket, és elegendő időm volt a kipróbálásukra, jelentkezem egy hasonló poszttal. :)

2017. november 20., hétfő

Színez a tű, telik a vászon

Aki ismeri a Blind myself Testem a vászon című számát, máris kitalálhatta, hogy a bejegyzés tetoválásról fog szólni. Egy hete készült el a negyedik tetoválásom, ennek kapcsán úgy döntöttem, körbejárom ezt a témát egy kicsit.

A tetoválás ha nem is teljesen egyidős az emberiséggel, bizonyítottan velünk van évezredek óta. Arról a legtöbben tudnak, hogy a civilizált világtól távol élő törzseknél is jelen volt/van különböző formában: ősi vallási jelképek, varázslatokat segítő motívumok, esetleg rangot is jelképezhetett. Ez azt mutatja, hogy egy agyon régi tradícióról van szó. Az pedig, hogy Ötzin, a Jégemberen is találtak, arra enged következtetni, hogy az első tetoválás legalább ötezer évvel ezelőtt készülhetett. Találtam olyan adatot is, amely szerint időszámításunk előtt 6000 évvel jelenhetett meg. Bárhogy is van, vitán felül áll, hogy nem újkeletű dologról van szó. Az, hogy manapság kik viselik, sokkal inkább az.

A köztudatban az van, hogy régen csak a prostituáltaknak és a bűnözőknek volt. Ez csak részben igaz; őket valóban így jelölték meg, de a másik oldalon ott van például Egyiptom és India, vagy akár a kopt kultúra, ahol a fent is említett minták szélesebb körben terjedtek el, más jelentést hordozva. Mára szinte már divattá nőtte ki magát, a fiatalabb generációkat nézve körülbelül minden harmadik embernek díszíti már valamilyen, akár egész apró minta a testét. Talán a társadalom is kezdi egyre inkább elfogadni, hogy ez nem rossz dolog, és hogy nem az alapján kell megítélni valakit, hogy van-e tetoválása és milyen, viszont ez egy hosszú és lassú folyamat. A tapasztalat az, hogy a tetovált felület nagysága egyenes arányosságot mutat viselője iránt megjelenő előítélettel szemben. Ezt rossz dolognak tartom, mert attól, hogy valaki nem szokványosan néz ki, még lehet értékes ember. Sőt, legtöbb esetben még értékesebb is, mint az átlag, a normális. Mégis, lehet hallani sztorikat, hogy az embereket nem vették fel egy munkahelyre a tetoválásuk miatt, vagy ha fel is vették, takarniuk kellett ruhával, sminkkel, ahogy lehetett. Olyanról is hallottam, hogy egy felmérés szerint kevésbé szívesen fogadják el az emberek az ételt egy olyan pincér kezéből, akinek a karján tetoválás van. Ez utóbbit már csak azért sem értem, mert ha egy szépen kidolgozott, igényes mintáról van szó, akkor még esztétikai szempontból sem kellene, hogy zavaró legyen. Nyilván nem egy saját magának gombostűvel alkotott "Jucika" feliratról beszélek. Azt gondolom, hogy az embereknek el kellene szakadniuk az említett sztereotípiáktól, és sokkal inkább azt nézni, hogy az az adott ember hogy végzi el a munkáját (ha a munkáltató szemszögéből nézzük).

Személy szerint nekem sosem volt bajom azzal, ha valakinek mindkét karja teli van varrva, sőt, egy ilyen embert általában érdekesebbnek találok, mert nyilvánvalóan minden egyes mintának megvan a története. Mikor varratta, miért varratta, milyen különleges jelentése van, (ha van, mert az is előfordulhat, hogy nincs, csak megtetszett neki) stb. Az pedig, hogy én is szeretnék, tizenévesen fogalmazódott meg bennem először. Akkor még Harry Potter villámsebhelyét akartam a homlokomra, egy akkor szeretett zenekar logóját a tarkómra, és egyéb hasonlóan őrült dolgokat, amik ahogy jöttek, úgy el is múltak, amit nem bánok, mert nem kellően átgondolt ötletek voltak, amiknek később úgyis egy takarás lett volna a következménye. Az elsőt végül is 19 évesen csináltattam meg, néhány héttel a szakításom után. ("Ez az, most már végre lehet, senki nem szól bele"). Hat pici cicatappancs került a jobb alkarom belső oldalára. Akinek van tetoválása, annak ismerős lehet az, hogy amint kijöttem a szalonból, már tudtam, hogy nem ez az utolsó.




                                         
Magyar Gergő, V2 Tattoo

Szinte nincs is olyan ember, akinek csak egy van. Legalább még egyet mindenki varrat. Nekem a második fél év elteltével készült el, egy skorpió a jobb felkarom belső oldalán. A horoszkópom. Születésnapi ajándék volt, papámtól kaptam. Igen, ebből látszik, hogy a család elfogadja, olyannyira, hogy a szűk családi körben már szinte mindenkinek van.

Magyar Gergő, V2 Tattoo


A harmadik a második egyetemi évem után készült: egy sárkány a hátam felső részére. A legyőzhetetlenséget szimbolizálja. Eredetileg egy mászó sárkányt akartam az egyik lapockámra, de a tetováló meggyőzött, hogy legyen inkább egy olyan, ami repül, mert jobban néz ki, szebben ki lehet dolgozni. A méretén is a kidolgozhatóság érdekében változtattunk, így a végeredmény teljesen más lett, mint az eredeti elképzelés, de nem bántam meg. Ahogy most, egy hete sem.


Magyar Ferenc, V2 Tattoo


Több mint két év telt el az utolsó óta, hiányzott már a bőrömet szaggató tű érzése, és pénzügyileg is most álltam úgy, hogy szóba jöhetett a következő. A terv egy goth mintha volt, bal felkarra. Elküldtem a kinézett mintát, lefoglaltam az időpontot, vártam szépen, majd november 13-án 11 órára bementem a szalonba. És itt jött az első sokk, amikor kiderült, hogy a minta, amit kinéztem, abban a formában semmiképp sem megvalósítható, ahogy én gondoltam. Nagyobbnak kellett volna lennie, de még ha ezt meg is oldjuk azzal, hogy másik testrészt választok, egy jobb felbontású képet kellett volna keresni, de nem találtak. Így kezdődött egy másfél órás ötletelés a mintát és a helyét illetően. Nem volt egyszerű, de végül sikerült egy olyan képet kiválasztani, amin egy nő két gyertyát tart a kezében. A hely pedig a bal vádlim külső oldala lett. Jobban mondva a külső oldala és a lábam első része, de mivel nagy a minta, a mostani alkalommal csak a nő arca készült el, a gyertyát tartó kezek majd csak jövőre kerülnek rám. Összességében hat órát feküdtem különböző lehetetlen pozíciókban, mire elkészült. Hála a jógának, nem volt probléma a kicsavart testhelyzetek felvételével és megtartásával, bár egyszer-egyszer elgémberedtek a tagjaim annyira, hogy felállni kicsit nehezemre esett. Plusz poén, hogy a lábam másfélszeres nagyságúra dagadt, így csodálom, hogy az amúgy is szoros csizmámat egyáltalán fel tudtam venni. Azóta ápolom rendületlenül, túl van már a hámláson, és hamarosan teljesen gyógyultnak nyilváníthatom.


Balogh Ottó, Celtic Moon Tattoo-Art Unit

S még nincs itt a vége. Ez nem csak a februári folytatást jelenti, hanem azt is, hogy vannak még terveim.

Mindegyik fotó alá odaírtam, hogy ki készítette, melyik szalonban. A szalon nevére kattintva megjelenik a Facebook oldaluk, ahol meg lehet nézni a további alkotásaikat.


2017. november 11., szombat

Novemberi karácsony

Eljött a november, hűvösebbre fordult az idő, megérkezett az igazi őszre jellemző eső. Bekapcsoltuk a fűtést, felvettük a melegebb ruhákat, átállítottuk az órát. Reggel sötét van, ahogy útra kelünk az iskolába vagy munkába, és akkor is sötét van, amikor hazafelé tartunk. Visszafordíthatatlanul közeleg a tél. Ezt láthatjuk a boltokban megjelenő karácsonyi díszekről, karácsonyfák... Mi van??? 

Igen, sajnos ez a valóság. Akár a plázába, akár egy szupermarketbe térünk be a napi vagy a heti bevásárlást intézni, lépten-nyomon abba botlunk bele, hogy közeleg a karácsony. A kereskedelem segítőkészen emlékeztet, hogy itt az ideje az ünnepekre gondolni, kitalálni, melyik szerettünknek mit veszünk majd, hogyan dekoráljuk ki a házat, milyen ételeket és édességeket készítsünk majd. Ez még normális is lenne. December elején, amikor már Joulupukki is visszarepült Lappföldre, miután tiszteletét tette nálunk is Mikulás napjának kedvéért. Jó, vegyük bele, hogy van olyan is, hogy advent, ami még ez előtt van, de az is legelőbb november végén. Most viszont november eleje van. 

Még le sem csengett a Halloween>Mindenszentek>Halottak napja (ki melyiket tartja), sőt, még el sem érkezett igazából, néhány üzlet máris lecserélte a tökfaragó készleteket és a művért piros gömbökre, csillivilli girlandokra, mikulássapkás figurákra. Egy héttel később karácsonyfákat állítottak fel a bevásárló központok folyosóin. Egy-egy helyen karácsonyi zenéket játszanak a boltban, másutt emlékeztető reklámok vannak az ajándékok megvásárlását illetően. Ma pedig a metróból a sötét villamosmegállóba feljövet egy világító Boldog Karácsonyt! feliratra lettem figyelmes. Ismét átfutott az agyamon, hogy vajon lemaradtam-e valamiről, de aztán eszembe jutott, hogy csak a héten volt a születésnapom, és még a tetoválás sincs rajtam, ami november közepén fog elkészülni. Tehát nem aludtam át az elmúlt egy hónapot, mert az az egy hónap még nem is múlt el!

Értem én: kereskedelem. Hallottam arról is, hogy ha korábban kiteszik a karácsonyi dolgokat az üzletekben, nagyobb a forgalom, és többen veszik meg őket így, mint közvetlenül előtte. De kérdem én, megéri ezt ennyivel előbb? Az én munkahelyemen is kint vannak már, de még egy embert se láttam, aki karácsonyi díszt vett volna. De lehet, hogy csak akkor jöttek, amikor én nem voltam bent, ezt nem tudom. Olyannal találkoztam, aki egy akció miatt most vette meg azt a játékot a kisgyerekének, amit karácsonyra szán. Na de ha ez az akció két hét múlva lenne, akkor két hét múlva vette volna meg, ugyancsak karácsonyra. Véleményem szerint ez a korai karácsonyozás több embert idegesít, mint amennyit vonz. Igen, sok mindent olcsóbban kapnak meg most, mint karácsony hetében. Ezt viszont vagy nem tudják, vagy már egyszerűen mindenkit a hideg ráz a gondolattól, hogy ezzel kell foglalkoznia novemberben, ezért igyekszik inkább nem is gondolni rá és messze elkerüli azokat a polcokat, amin a csillogó gömbök és csúcsdíszek sorakoznak. 

Jó-e az, hogy akkor, amikor még a hónak híre-hamva sincs, az ember karácsonyi hangulaténak meg még inkább, ennyire az arcunkba tolják a közelgő, de még elég távol levő ünnepet? Én azt mondom, hogy nem. Elveszik az egésznek a varázsa, a várakozás izgalma, a meghittség érzése. Ezek helyét átveszi a frusztráció, a kellemes ünnep nyűgös ünneppé alakul át, amin mindenki csak túl akar lenni, mint egy rossz napon az iskolában vagy a munkahelyen. Ráadásul, ha a megfigyelésem nem csal, egyre korábbi időpontban kezdik. Nem emlékszem, hogy gyerekkoromban is így lett volna. Az adventi koszorún kívül semmit nem láttam a várakozásból. Most pedig afelé haladunk, hogy le sem kell szedni a díszeket az ablakból, a kivágott fák helyét felváltják az élők vagy a műfenyők, és egész évben feldíszítve állnak majd az otthonunkban. Mert nem lesz már értéke. 

2017. október 16., hétfő

Quality by Design

A következő poszt részben egy újdonsült barátommal való beszélgetés, részben pedig egy kedvelt ruhadarab elvesztése és utódjának keresése eredményeképp fogalmazódott meg. Volt egy bordó, merevítős míderem, nagyon szerettem, hordtam is sokat, ami a merevítők elhajlásán látszott leginkább. Egy ideje fontolgattam már a cseréjüket, de mindig halasztgattam, helyette vasalóval egyengettem ki őket időnként. Legutóbb viszont nem voltam elég óvatos, és ezt az anyag bánta. Menthetetlen. Puff neki, oda a vámpírruhám. Na jó, keressünk akkor helyette valamit. De hol?

Quality by Design -  gyógyszerész vagy gyógyszerészhallgató olvasóimnak biztosan ismerős ez a kifejezés. A szakma ezt arra használja, hogy a gyógyszerek esetében a minőséget "belegyártják" a termékbe, már a tervezés úgy zajlik, hogy ellenőrzések sorozata kíséri, hogy biztosan a megfelelő minőséget kapjuk a végére. Amint a tönkrement felsőm pótlásának lehetőségein gondolkoztam, eszembe villant, hogy tulajdonképpen ez a kifejezés a ruhákra is kivetíthető, fordított módon. De nem csak azokra, hanem minden más tárgyra, amit a mindennapi életünk során használunk. Elektronikai, műszaki cikkek, mint például egy tévé, mobiltelefon, mosógép, akármi. Ezekbe ugyanúgy belegyártják a minőséget. Csak éppen úgy, hogy rossz legyen.

Különféle helyeken lehet hallani arról, hogy fogyasztói társadalomban élünk, hogy tervezett elavulás van. A kettő összefügg. A keresletnek és a kínálatnak összhangban kell lennie. Kellene. A mai társadalom igénye viszont fokozott a legújabb dolgok iránt. A gyártók igyekeznek ezt az igényt kielégíteni, viszont ott van a minőség problémája; mindig lesznek olyanok, akik kitartanak valami mellett, amíg az működik, amíg használható, és csak akkor vesznek helyette másikat, amikor tönkremegy. Mivel is lehet ezeket a fogyasztókat rávenni arra, hogy megvegyék az újat? Azzal, hogy rontjuk a minőséget. Ha hamarabb válik használhatatlanná, a fogyasztó hamarabb kényszerül cserére. Ezzel kapcsolatban tudom ajánlani a Villanykörte-összeesküvés című dokumentumfilmet, ami a nejlonharisnya példáján keresztül dolgozza fel a tervezett elavulás témáját. A nejlonharisnyát ugyanis mindenki ismeri. Kétszer felvesszük, és elszakad. Ha olyat gyártanának, ami tartósabb, akkor milyen időközönként adnának el belőle? Valószínűleg elég ritkán. Ha mégis olyat szeretnénk, ami tovább bírja, mélyebben a zsebünkbe kell nyúlnunk. Ezt sokan nem teszik meg, mert úgy gondolják, hogy ennyit nem ér.

Személy szerint én szívesebben fizetek ki nagyobb összeget egy termékért, ha tudom, hogy azért az árért minőséget kapok. Emiatt nem vásárolok például fast fashion boltokban. (Meg azért sem, mert a stílusomhoz az ottani ruhák nem illenek, bár elvétve akad egy-két darab, ami beépíthető.) Tapasztalataim szerint az onnan származó termékek jó esetben egy évet bírnak ki, de dobtam már el fél év használat után is ilyen boltban vásárolt ruhát. Ehhez a minőséghez képest pedig drágának tartom őket, és ahhoz képest is, hogy vannak olyan ruháim, amiket 6-8 éve hordok, és semmi bajuk nincs. Egy műbőr kabátot pedig tavaly tíz év után selejteztem le. Ebből is látszik a tendencia: az akkor vásárolt darabok még olyan minőségűek voltak, hogy ha az ember nem unta meg, vagy nem változott meg a teste úgy, hogy emiatt kelljen lecserélni, simán több éven keresztül tudta őket hordani. De hogy még messzebbre menjek: régi hűtőgépek, mikrók, mosógépek, amiket még a szüleink nászajándékba kaptak, velünk egyidősen is működnek. Némelyik lehet, hogy már pont nem, de huszonegynéhány év után már azt mondom, bőven megérte az árát, nyugdíjba mehet. A maiak nem ilyenek. Nem véletlen, hogy a garanciaidejük sem 3-4-5 év, hanem csak fél, jobb esetben egy. Kérdés, hogy a helyzet romolhat-e tovább. Nagyon remélem, hogy nem, mert ez igazából senkinek és semminek nem jó. Az előállítással termeljük a rengeteg szemetet, a használhatatlanná vált dolgokból szintén szemét lesz... És bár tény, hogy az előállításhoz emberek is kellenek, akiknek ezáltal munkája van, ami nagyszerű, viszont például azokkal mi lesz, akik ezeknek az elromlott cikkeknek a javítására szakosodtak? Valószínűleg nem lesz szükség rájuk, és hamarosan kihal az a réteg, amelyben még mosógépszerelők, tévészerelők, varrónők éltek. Én ezt nagyon sajnálom, mert én sokkal inkább annak a híve vagyok, aki szerint az elromlott dolgot meg kell javítani, ha lehet. S ha van egy termék, amit szeretek, és menthető, van lehetőségem rá, hogy még egy kicsit használjam, miért ne éljek vele? Akit csak lehet, bátorítok erre a magatartásra. Arra, hogy becsüljük meg a minőséget.

Épp ezért, a vámpírruhám hiányzó darabját is olyan helyről fogom pótolni, ahol tudom, hogy olyan terméket kapok a pénzemért, amit évek múlva is tudok hordani. Változatlanul.

2017. szeptember 25., hétfő

Finishben

A mai nappal nekem is elkezdődött a tanítás. Bár a két hónapos nyári gyakorlat már ide tartozott, ezzel a nappal vált teljesen biztossá és visszafordíthatatlanná, hogy ötödéves lettem. Végzős. Nagyon furcsa kimondani, leírni. Belegondolni, hogy nincs egy év, és átveszem a diplomámat, változik a nevem, és megszűnök diáknak lenni. Egyszerre jó és rossz, izgalmas és ijesztő.

"Az egyetemi éveid lesznek a legszebbek!" ,"Addig örülj, amíg diák vagy!"- hangzik el szüleink, rokonaink, ismerőseink szájából ez a két mondat. Nem vonom kétségbe, hogy ez sok esetben, vagy akár a legtöbb esetben így is van. De jelentem, nekem nem az eddigi egyetemi éveim voltak a legszebbek, és egyáltalán nem örülök annak, hogy én vagyok az egyik legidősebb a munkahelyemen dolgozó diákok közül. Kevesen vagyunk mi huszonévesek. Mintha ennyi idősen már nem illene diáknak lenni. Mintha elvárnák az emberektől, hogy ennyi idősen saját keresetük legyen, és magukat tartsák el. Nem egyszer tapasztaltam már a munkahelyemen, hogy az emberek azt hiszik, állandó dolgozó vagyok, aztán hatalmasra nyílik a szemük, amikor közlöm, hogy nem, én diák vagyok. Ők nem is gondolták volna.

A diákéletnek számtalan előnyt tulajdonítanak: sok szabadidő, nyári szünet, csak a tanulásra kell koncentrálni, nincs tulajdonképpeni felelősség semmiért, és még sorolhatnám. Ezek valóban léteznek, léteztek. Számomra már csak múlt időben, a gimnáziumi évek alatt. Valakinek az egyetemi évei alatt is megvannak ezek, ez kétségtelen. De nem nekem, nekünk, akik gyógyszerésznek tanulnak. Vagy orvosnak. Fogorvosnak. De megemlíthetnék minden olyan szakot, ahol nem engedik meg a lazaságot. Ahol minden nap valamilyen gyakorlatod van, amelyeken beugrót íratnak az óra elején, ahol egy félévben összesen 23 zh-t kell írnod, ahol majd' minden napodat jegyzőkönyvírással töltöd, ahol éppúgy elvárják a folyamatos készülést, mint a gimiben, akkora anyagmennyiségekkel egy-egy zh-ra, mint anno az érettségi volt. Nem, nem örülök neki, hogy olyan dolgokkal töltöm az állítólagos legszebb éveimet, amit soha nem fogok használni a való életben.

Diákmunka. Jó dolog a szabadidőt hasznossá tenni. Pénzt keresni, kis önállóságra szert tenni, segíteni a szülőket, és a maradékot szabadon elkölteni. Én mégis szeretném már magam mögött tudni. "Majd megtudod, ha rendesen dolgozol...". Rendesen dolgozom. Most is. Kevesebbet adózom, de ha időm engedi, 6-8 órát vagyok bent. Vagy 10-et. Nyáron a gyakorlattal együtt egy héten kétszer napi 10-11 órát dolgoztam. Mondhatjuk úgy is, hogy két állásom volt. Mi is az, amit meg kéne tudnom?

Az, hogy milyen érzés az, amikor az ember csak ledolgozza a napi 8 óráját, és ezzel kész, letudta a napi teendőit (ha a ház/lakás körüli dolgokat nem számoljuk). Milyen az, amikor hazaérve nem tankönyvet vesz a kezébe, hanem egy regényt. Nem a másik munkahelyére megy, hanem színházba, koncertre, szórakozni.
Lehet azt mondani, hogy ezt eddig is megtehettem volna. Meg. De a féléveim bánták volna, és még hosszabbra nyúlik a legszebbnek kikiáltott öt évem. Elég hosszú volt ez így is. Most, a vége előtt nem sokkal, még inkább hajtanám, hogy legyek túl rajta, legyen vége. Akkor is, ha nem tudom még pontosan, merre tovább a nyáron. Akkor is, ha nehéz magamat elképzelni, ahogy ott állok a tára mögött, és felügyelet nélkül, egyedül szolgálom ki a beteget, vagy ahogy egy gyógyszer törzskönyvezésében segítek, akár még orosz nyelven is, vagy ahogy egy klinikán állok egy beteg ágya mellett, a gyógyszereléséről társalogva az orvosokkal. Nem látom még ezt. Nagyon távolinak tűnik. Talán azért, mert kiszámíthatatlan. Az egyetemi években az volt a jó, hogy öt évre előre tudtam, mi fog rám várni, fel lehetett készülni rá, megfogadni a felettem járók tanácsait, stb. Egyelőre lehetetlennek tűnik felkészülni arra, ami egy év múlva vár. Őrült nagy kontraszt. Mégis várom, hogy eljöjjön. Azt, amikor én adom oda a 3%-os kupont a pénztárban ülő diáknak.

2017. szeptember 14., csütörtök

Női magazinok kontra Szumi

Igen, időnként olvasok női magazinokat. Nem mintha nem lenne jobb dolgom, vagy túlzottan adnék arra, amit ezekben írnak, inkább csak a napi aktuális bullshit-szükségletem kielégítése végett. Kell valami, aminek ellentmondhatok, amivel vitatkozhatok, amiről az jut eszembe, hogy "márpedig nincs igazatok!". Főként megjelenést, öltözködést elemző témákkal vagyok így. Tulajdonképpen ezek a magazinok az átlagosnak nevezett lányoknak/nőknek szólnak, nem nekünk, szubkultúra tagoknak, ahol valamilyen szinten dress code van. Mégsem mi vagyunk az egyformák, hanem ők. Mert követik ezeknek a magazinoknak a tanácsait, hogy hogyan legyenek "trendik", egyszóval semmilyenek. Időnként megnézem, hogy a nagyvilágban épp mi számít trendinek, (elvégre nem mondhatok véleményt valamiről, amit nem ismerek, nem igaz?) és azt látom, hogy hódít az egyszerűség, a semmitmondó darabok, amiket "hangsúlyos kiegészítőkkel" dobnak fel, hogy "kitűnjenek a tömegből". Na de ha mindenki ezekkel akar kitűnni a tömegből, akkor az egész megint egy nagy tömeggé válik, amiben megint mindenki ugyanolyan.

Sosem szerettem tömeggyártmány lenni, valamilyen szinten akkor is kilógtam, amikor mainstream kinézetre kényszerítettek.  Alapvetően nem szeretem most sem, ha beleszólnak az öltözködésembe, vagy bármibe, ami a kinézetemmel kapcsolatos, építő kritikát viszont szívesen fogadok. Lehet azt mondani, hogy ne érdekeljen senki véleménye, szerintem viszont igenis fontos, hogy másvalaki hogy lát kívülről. Lehetséges, hogy én nagyon jónak találom az aznapi szettemet a tükörben, míg valaki más megjegyzi, hogy hé, ez téged kövérít! Nem ebből a célból indult, de most már részben az ilyenek elkerülése végett is fotózom minden reggel az aznapi szerelésemet, majd néhány hónap múlva végignézem az összes képet. Kis idő távlatából látom, ha valami rossz volt, és fogom a fejem, hogy ez egyáltalán hogy jutott eszembe, és hogy miért is nem szólt nekem senki, hogy ez így nem jó?! Ebből a szempontból nézve a női magazinok tanácsai még hasznosnak is tűnhetnek, hiszen folyamatosan jönnek ki listák arról, hogy most éppen mi számít hatalmas bakinak, a másik oldalon pedig ezek megoldásait is megtalálhatjuk. Ebben a bejegyzésben összeszedem a kedvenceimet: tanácsokat, amiknek az ellenkezőjét nagyon is betartom saját magamon, illetve bakikat, amik az én szememben nem azok, hanem igenis jól néznek ki.  Ahol lehet, igyekszem képpel is bemutatni.

1. Fekete hajhoz ne öltözzünk teljesen feketébe, hacsak nem goth hatást akarunk elérni. Hát, én pont hogy azt akarom elérni. Bocsi!



Gothic princess



2. Ha vörös a hajad, ne vegyél fel pirosat, mert narancssárgának tűnhet. Tényleg? Én nem így látom.


Egy természetes vörös, vagy egy ahhoz hasonló árnyalatú haj tényleg narancssárga lenne, de a pirosas árnyalatúak biztos nem. 


3. Ha alacsony vagy, ne vegyél fel hosszú szoknyát, mert elveszel benne. 163 cm vagyok.
Először is, élvezem, hogy ez a szett összenyom. 


Másodszor viszont ez a szett pont magasabbnak láttat.


Magyarul, ha valaki nem akar kisebbnek látszani, akkor vegyen egyenes vagy sellő fazonú szoknyát, földig érőt, ha úgy tetszik.


4. Ne vegyünk miniszoknyát kivágott felsővel, mert közönséges hatást érünk el vele. Nem feltétlenül; attól is függ, ki viseli, és hogy az említett két ruhadarabot hogy válogatták össze. Ha nagyon összeillenek, vagy esetleg egy szettet alkot a kettő, mi is a gond vele? 



 FEZEN-re menet ebben a szerelésben (a magassarkú helyére képzelj egy balerinacipőt!) egy lány azt mondta nekem, hogy nem tudja eldönteni, hogy a szoknyám tetszik neki jobban, vagy a hajszínem.

5. Hangsúlyos szemsmink és rúzs ne legyen egyszerre. Egy goth nőn?




6. A kilógó melltartópánt ciki. A szilikonpánt is. Részben tudok egyetérteni. Na de mi van akkor, ha észre sem lehet venni, hogy az nem a ruha pántja?


Van az az eset, amikor nem megoldható a pánt levétele, cseréje. 

Ha pedig úgy adódik, hogy nagyon elütne, akkor hozzáadok a szereléshez egy bolerót, és máris jó. 

A végére tartogattam az igazi kedvencemet, amit sajnos vagy nem sajnos nem tudok illusztrálni: ez pedig a következő: Randira a macskaköves utcákra semmiképpen ne vegyünk fel tűsarkút, helyette vegyünk bátran egy sportcipőt.






Hogy micsodát? Randira azért a legtöbben kicsit csinosabban öltöznek fel; ehhez egy sportcipőt? Csak azért, hogy ne bukdácsoljon az ember lánya a macskakövön? Balerinacipő, emberek! Értem én, hogy próbálunk egyediek lenni, de véleményem szerint ez minden, csak nem ízléses. Lehet egyszerre vadnak és nőiesnek lenni. Az viszont nem így néz ki. Az a mini tüllszoknya bakanccsal, plusz-mínusz neccharisnya. Szerintem.

Ezek mellett van néhány dolog, amit ilyen helyen olvastam, és betartok:
  • A cipő mindig sötétebb, mint a harisnya.
  • Két színnél többet sosem hordok egy szettben. Legtöbbször feketét és még valamit viselek.
  • Sosem egy szín van a szemhéjamon.
  • Az anyagok összhangban vannak egymással. 
  • Páratlan számú kiegészítő. Nyakláncból vagy egy, vagy három. A gyűrű konstansan öt. 
+1: Saját őrület: Sokféle parfümöm van, különböző színű üvegben. Amilyen színt éppen viselek, ugyanolyan színű üvegből fújok magamra.


És most jöhet hideg-meleg, egyetértés, egyet nem értés. 


2017. augusztus 31., csütörtök

Gothok, képek, sárkányok

Némileg megkésve jelentkezem ezzel az élménybeszámolóval. A képeket már többen láthattátok, így tudhatjátok, hogy ez a bejegyzés (illetve a nagy része) a IV. Országos Gothic Találkozóról (a továbbiakban OGT) fog szólni. Igen, idén végre eljutottam ide is. Amióta tudomást szereztem az elsőről, egyáltalán arról, hogy szerveznek ilyesmit, azóta menni akartam. A környezetemben nemigen voltak soha más gothok, nem ismertem a szubkultúrából senkit, így nem is éreztem magam igazán ide valónak. Akkor is úgy gondoltam már, hogy ezen segítene, ha ellátogatnék erre a találkozóra. Viszont nem volt kivel, egyedül pedig nem akartam menni, illetve amelyik évben már lett volna társaságom, éppen ütközött valami más, sokkal előbb szervezett programmal. Idén viszont Budapestre köt a szakmai gyakorlat és a munka is, így az adott volt, hogy helyben leszek a találkozó napján, és társaságom is akadt, Cathreen Misery személyében. Neten keresztül ismerjük már egymást egy ideje, és hosszú, tartalmas levelezésünk után úgy gondoltuk, ideje egy személyes találkozóval megpecsételni a barátságunkat, és erre az OGT-t találtuk a legmegfelelőbbnek. Ő sem volt még, és én sem, és abban maradtunk, hogy ha esetleg mégse sikerülne senkihez odacsapódni legalább egy kicsit beszélgetni, boldogítjuk majd egymást. Az OGT hivatalosan délután 4-kor kezdődött, mi már néhány órával előbb találkoztunk, hogy egy kicsit tudjunk beszélgetni, mielőtt elveszünk a sok új ember és a sok szép ruha között; mert így volt.

Este 6 körül kezdett igazán beinduli a rendezvény, a legtöbben, akkor érkeztek. Nyilván nem mindenki volt abban a szerencsés helyzetben, mint én, hogy nem dolgozott aznap, illetve sokan jöttek vidékről, az utazás pedig igencsak hosszú lehet. Voltak emberek, akiket látásból ismertem, vagy valamit hallottam róluk, de a jelenlévők nagy része ismeretlen volt számomra, de mindenki, tényleg mindenki nagyon jól nézett ki. Cathreennel csak ámultunk, amikor megérkeztek a viktoriánus hölgyek az abroncsos szoknyáikban, amiket többen saját maguk készítettek. Mellettük először kissé alulöltözöttnek éreztem magam az egyszerű hosszú csipkeszoknyámban, aztán végül azzal hessegettem el a gondolatot, hogy én az ottani öltözetemet tudom a mindennapokon is viselni (és meg is teszem), míg ők nagy valószínűséggel nem; ez most egy ilyen esemény, mindenki igyekezett a legtöbbet kihozni a kinézetéből, beleadni mindent, amit esetleg máskor, máshol nem lehet. Épp ezért éreztem úgy, hogy most, ebben a pillanatban, ebben a néhány órában nem ciki akár tátott szájjal bámulni másokat, és hebegve-habogva kinyögni néhány dicsérő szót a másiknak. Sokan tettük ezt. Sőt, én meg is örökítettem az általam legszebbnek, legjobban öltözöttnek ítélt embereket.

A kézművesek asztalaitól is szinte képtelenség volt elszakadni. Számomra mindig is egy csoda volt, ha valaki ékszereket készít, akár magának, akár másoknak, mivel én nem értek hozzá. Szeretném megtanulni, de valahogy mindig találtam más elfoglaltságot, ami fontosabb volt, vagy épp jobban lekötött, ezért folyton elfelejtődött. Így aztán maradtam a mások által alkotottak csodálásánál. Nagyon szép dolgok voltak, nagyon jó áron. Legszívesebben mindent elhoztam volna az összes asztalról. Végül úgy döntöttem, hogy kisebb összegért mind a négy készítőtől veszek valamit; két fülbevalóval, egy gyűrűvel és egy karkötővel tértem haza.

A koncertekre nem mentem be, részben a jegy miatt (aminek az árát ékszerre költöttem :P ), de inkább azért, mert az emberekre akartam fókuszálni. Koncertre máskor is mehetek, de szubkultúra-tagokkal ismerkedni nem mindig lesz lehetőségem. Azóta is meggyőződésem, hogy jól döntöttem. Rengeteg új embert ismertem meg; remélhetőleg ezek az ismeretségek barátsággá fejlődnek majd, de ha ez nem is lesz így, már annak is örülni fogok, ha a következő évi találkozón felismernek páran.
Majdnem az esemény végéig maradtam; egyszerűen jó volt ott lenni a sok hasonló ember között, beszélgetni, táncolni a cyberekkel (akkor is, ha fogalmam se volt eddig, hogy hogy kell), és a hangulatot az éjjel megérkező eső sem rontotta el. Ha röviden akarom összefoglalni: varázslat volt, aminek az elkövetkező években is részese akarok lenni. 

Most ugorjunk vissza az időben egy kicsit, az OGT-t megelőző napra. Ezen a napon egy másik, még régebbi álom válhatott valóra. Kis (néha nem is kis) irigységgel vegyes ámulattal nézegettem mindig is a goth modellek képeit, arról álmodozva, hogy egyszer rólam is készülnek majd ilyen képek. Hogy én is goth hercegnő leszek. Azon a napon az lettem. Egy háromszettes fotósorozat készült rólam, a képek a frissen létrehozott Facebook-oldalon láthatók. Tulajdonképpen nem ez volt az első fotózásom; tavaly már készített rólam egy barátnőm képeket, de az utómunkálatok nem fejeződtek be, a nyers fotókat pedig nem szeretném megosztani, mert így értelmét veszti a dolog.
Furcsa érzés volt a kamera előtt állni. Teljesen kezdő vagyok, igazából sosem fotóztak még, így valamennnnyire magától a kamerától is féltem, illetve van bennem egyfajta kényszer arra, hogy úgy fogjam fel az egészet, mint egy feladatot, amit meg kell oldani, emiatt aztán kicsit nehezebben sikerült ellazulni, nem "szugerálni a szememmel". Pár óra elteltével már oldottabb hangulatban folytatódhatott a fotózás, egy másik helyszínen. Temető, várromok, és belvárosi utca. Három helyszín, három téma, három különböző ruhával. Többet is szerettem volna, de eléggé elfáradtam, a fotósom pedig még jobban, ezért abban maradtunk, hogy a többi tervezett szettet máskor valósítjuk meg. Azok már talán még jobban kidolgozott témák lesznek. Majd kiderül. Mindenesetre élveztem, és nagyon-nagyon tetszenek a képek.

Két hét telt el az OGT óta. Valahogy sokkal inkább élőnek érzem magam azóta, annak ellenére is, hogy a minap jegyezték meg, hogy úgy nézek ki, mint valami halott menyasszony, és kértek, hogy térjek vissza az élők közé. Az utca embere sosem változik. :) Én viszont igen. Teljesebb leszek, azáltal is, hogy egy hatalmas alkotási vágy van bennem. Ez az egyik oka annak, hogy sárkányokat kezdtem rajzolni. A másik az irdatlan Trónok-harca mániám, ami az új évaddal most tetőzőtt. E kettő hatására született meg az ötlet, hogy megtanulok rajzolni, mégpedig sárkányokat. Sosem tartottam jónak magam rajzból, mások mondogatták, hogy egyáltalán nem rossz, de nekem mindig annak tűntek a "műveim". Az a tervem, hogy szabadabb estéimen (amikor nem blogbejegyzést írok) egyszerűbbtől a kidolgozottabbak felé haladva, minden nap lemásolok egy sárkányrajzot. Eddig kettő született: itt és itt láthatók. Kivételesen én is azt mondom, hogy nem sikerültek rosszul. A cél természetesen az, hogy saját magamtól tudjak majd sárkányokat rajzolni. De ez még messze van, a cél felé vezető út pedig valószínűleg hosszú és rögös lesz, de meg fogok birkózni ezzel is. :)

2017. augusztus 11., péntek

Enni vagy nem enni - gondolatok az egészséges életmódról, és egy újabb küldetés befejezése

Érkezett hozzám nemrég egy kérés, miszerint írjak egy bejegyzést az étkezésről, egészséges életmódról. Épp kapóra jött, mivel a héten fejeztem be egy újabb, saját magam által kiszabott küldetést, ami ehhez a témához kapcsolódik.

Nem igazán vagyok megelégedve a testemmel. Akik ismernek, nem értik, miért; vékony vagyok, homokóra alakom van, és a lábaimon is látszik még, hogy anno napi 6 kilométert bicikliztem (3-ra volt az iskola). Mégis van valami, ami soha nem tetszett magamon, ez pedig a hasam. A gerincem túlzott homorúsága miatt jobban előredomborodik, mint kellene, emiatt soha nem lesz olyan lapos, amilyennek szeretném. A minap viszont tükörképemet vizsgálgatva megállapítottam, hogy nem csak a fenti probléma miatt néz ki úgy, ahogy. Aznap megfogadtam, hogy egy hónapra letiltok mindenfajta nasit. Chips, csoki, gumicukor, süti, stb. Csak a Nutellát és a fagyit hagytam meg, az előbbit azért, mert a Nutellás kenyér mindig is az egyik főétkezésem volt (általában a reggeli és/vagy az uzsonna), utóbbit pedig a nyárra való tekintettel. (Na persze. Inkább csak nem tudtam róluk lemondani.) Ezenkívül rendszeresebbé tettem a jógát és beiktattam plusz hasizomgyakorlatokat is. A hónap szépen lassan (vagyis nem annyira lassan) el is telt. Ez alatt az idő alatt nem álltam mérlegre, és nem is mértem se derékbőséget, se semmilyen bőséget. Mérlegre azóta sem álltam, de a mérőszalagot a kezembe vettem. Az eredmény: mínisz két centi a derékból, mínusz két centi a hasról, és mínusz öt centi mellről (nagy boldogságomra csak az úgynevezett melltartóháj tűnt el).

Hogy milyen volt ez az egy hónap nasi nélkül? Tulajdonképpen semmi extra. Az első két héten egyáltalán nem hiányzott. A második vége felé kezdett felébredni a sóvárgás, mert hát én hiába "diétázom", ha a velem élő(k) nem, és ő(k) bizony igényli(k) a nasit időnként, amit persze én viszek haza. A harmadik hét viszont pokoli volt. Bármit megadtam volna egy zacskó gumicukorért vagy egy Mars szeletért. Mégsem vettem. A negyedik hétre eltűnt a sóvárgás, és az utolsó édességmentes nap másnapján a jutalomnak szánt egy csomag Pilóta piskótatallért sem egyedül fogyasztottam el, és nem is azzal az érzéssel, hogy jajj, de hiányzott már. A további terv: edzés úgy, ahogy eddig, az édességet pedig az elveimhez mérten - akkor, amikor megkívánom.

Az elmúlt években mindig ahhoz tartottam magam, hogy "Egyél, amit akarsz!" Ha tanácsot kérnének tőlem, ugyanezt mondanám. Nyilván ez olyan embereknek szól, akiknek nem kell valamilyen betegség miatt (diabetes, Crohn, stb) egész életükben diétázniuk. De ha az ember egészséges, ne vonjon meg magától semmit. Igaz, én nem vagyok a szó orvosi értelmében teljesen egészséges; autoimmun pajzsmirigy-alulműködésem van.Mégis, amikor valakinek csak annyit mondok, hogy pajzsmirigyes vagyok, túlműködőnek hisznek, mert az alulműködés jellegzetes tünete a hízás, nálam viszont ez nincs. Ilyenkor jön a kérdés, hogy hogy csinálom, mit eszem. És a meglepő válasz: mindent. Lehet, hogy csak szerencsém van, bár több betegtől hallottam már, hogy ugyanezt az elvet követik, amit én, és jól vannak, míg nagyon sokan nagyon sokféle diétát próbáltak már, és se nem fogytak, se jobban nem érzik magukat. Persze elképzelhetőnek tartom azt is, hogy szerepet játszik benne a betegségtudat is. Én reggel beveszem a gyógyszert, félévente elmegyek kontrollra, hogy megnézzük, minden rendben van-e, és ezzel letudtam az egészet. Fel sem tűnik, hogy tulajdonképpen hormonzavaros vagyok, és valószínűleg egész életemben gyógyszeres kezelésre lesz szükségem. Nem gondolok bele. 5 éves korom óta ezzel élek, volt idő hozzászokni.

No de térjünk vissza ahhoz a bizonyos egészséges életmódhoz. Nem vagyok híve a túlzott egészségesen táplálkozásnak, ami manapság ennyire nagy divat lett. Részemről a dolog kimerül abban, hogy akkor eszem, amikor éhes vagyok, és annyit, amennyire a szervezetemnek szüksége van. Egy időben használtam kalóriatáblázatot kíváncsiságból, hogy tényleg beviszem-e a szükséges mennyiséget, és sokszor tapasztaltam azt, hogy mindenféle számolgatás meg gondolkozás nélkül szinte pontosan annyit viszek be. 

Időnként kicsit többet, időnként kicsit kevesebbet; ahogy a szervezet épp kívánja. Általában egy "zabálós nap" után egy "koplalós nap" szokott jönni, teljesen magától, nem kényszerből. Később aztán merő feledékenységből elhagytam a számolgatást, de az adagokhoz tartom magam. Eszem szénhidrátot, eszem húst szinte minden nap, nem csak fehéret, vöröset is, és nem csak gyümölcsöt nassolok. Nem érdekel, hogy bio vagy nem bio, és az sem, ha még este fél tizenegykor pizzát eszem. Ha valami ételt vagy édességet nagyon megkívánok, megfőzöm, megveszem; hozzájutok valahogy. Mert a szervezet jobban tudja, hogy mire van szüksége. Így jelez, ha valamiből hiány van. Dietetikus tanácsa, hogy ha valami után nagyon sóvárgunk, akkor azt meg kell enni, ha diétázunk, akkor is, mert a szervezetben ilyenkor hiány van valamiből, amit a kívánt étel tartalmaz. Ezt a tanácsot követem én is a mindennapjaimban, és javaslom is mindenkinek.

A diétáknál sokkal fontosabbnak tartom a mozgást. Ki kell tapasztalni, hogy kinek mi a megfelelő forma, mi az, amit a mindennapjaiba be tud építeni, és élvezi is. Nekem a jóga vált be egyrészt a kis intenzitása miatt, másrészt a fentebb említett gerincprobléma miatt is, plusz nem is gondolná az ember, hogy milyen izomláz tud kialakulni akár egy félórás gyakorlástól is, pedig látszólag csak ide-oda hajolgatunk, nyújtunk, stb. Kisebb-nagyobb megszakításokkal 5 éve csinálom; most épp jobban belefér az időmbe, máskor pedig egyáltalán nem.

Oldalakat lehetne ezzel a témával megtölteni, de nem szándékozom ezt tenni. Lényeg a lényeg: egyél amit akarsz, egyél, amit szeretsz, és keress valami testhezálló sportot, és ami még nagyon fontos: pihenj és aludj eleget! (Próbáltam kevésbé női magazinosan megfogalmazni, de nem sikerült. Bocsi. ^^)